Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-02-01 / 2. szám

Ez itt a végállomás és most mondja meg, hogy hová teccik akarni menni?

Rozikának ludbörzött a háta, olyan szépen beszélt a kalauz, pedig micsoda komoly Írást végez, mégis milyen udvarias hozzá.

— Forintos Kálmán urat keresem, a társagyalombiztositóban altiszt és nekem ő hozzá kell mennem, mert az édesapám meghalt a háborúban, aztán közben örökölt egy kis darab földet és az árvaszéknél azt mondták, hogy a földet csak akkor kapjuk meg, ha az édesapa rokonsága nem támadja meg, mert amikor az örökséget kihirdették már nem élt az édesapa, aztán igy Uramgyörgy Mátyás kersztapám sógora a Forintos Kálmán ur és ő nagyon járatos ilyen dolgokban, mert kérem az ügyvéd az elvinné az egész földet. Nem jutna nekünk abból egy darab sem. Nem akarunk mink pereskedni csak éppen, hogy ami a jussunk.

A kalauz bólogatott.

— Úgy teccik beszélni akár egy ügyvéd.

A lány nevetett.

—■ Ne is tessék csodálni, hiszen már egy éve erről beszélgetünk.

A kalauz félrecsapta a táskát.

— Én most végeztem és van időm, ha megteccik engedni, elkísérem.

Rozika felnevetett.

— Óh hát az nagyon pompás, legalább nem kell keresgélnem azt a nagy házat.

A kalauz bement a villamos melletti kis alacsony bódéba, Rozika addig állt és várt. Sok kalauzruhás ember jött-ment a kis házba és megnézték Rozikát, szóltak is hozzá és miután a kalauz tiszteséges ember, ahogy Uramgyörgy Lina keresztmama mondta, Rozika udvariasan válaszolt.

Félrecsapott táskával jött vissza a kalauz.

— No akkor mehetünk.

Elindultak egymás mellett a nagy forgatagban.

— El is felejtettem, izé, hogy is mondjam csak na, engedje meg, hogy bemutakozzak: Tóth Károly a nevem, de hívjon csak Karcsinak.

— Örvendek, én meg Juhász Rozália vagyok Nyáregyházáról, de tessék csak Rozikának hívni.

Egymásra nevettek.

— Teccik tudni, hogy majdnem földiek vagyunk, mert én meg monori illetőségű volnék, az meg csak egy ugrás Nyáregyházától.

Rozika felujjongott.

— Ó én már sokszor jártam Monoron, a járásbíróságon is ott voltunk a földügyben, meg néha hetipiacra is bementünk kis libát eladni.

Rozika feje zúg a lármától, villamos zörgéstől, autótülköléstől és a sok embertől.

— Na itt vagyunk, ez a főbejárat. Majd én itt addig megvárom, amíg vissza teccik jönni.

Rozika ment fel a lépcsőkön és a nyüzsgő sok ember közt végre talált egy egyenruhás embert. Forintos Kálmánt érdeklődte tőle.

Megcsavarta a bajuszát és nevetett.

— A Forintos komát keresi galambom, hát gyüjjön csak velem, aztán vitte folyosókon, lépcsőkön, bementek a felvonóba, ahol Rozika levegő után kapkodott és bizonytalan hideg futkosott a gyomra táján. Aztán egyszer csak egy kis asztalnál ott ült Forintos Kálmán altiszt ur.

— Hoztam egy szép jányt magának.

Forintos kezetfogott Rozikával.

— Éppen jókor gyütté, talán el tudja intézni a fogalmazó ur, maradj csak itt majd megnézem milyen bent a levegő.

Maréknyi tühegyesre kihegyezett ceruzát felmarkolt az asztalról, aztán kinyitotta a nagy ajtót.

Sokáig bent volt akkor beszólitotta Rozikát.

Rozika majdnem elszédült a nagy szobában a nagy bútorok közt a szőnyegen és akárcsak a jegyző ur, sovány, feketszemüveges úriember ült a nagy asztalnál.

Rozika illedelmesen köszönt.

Az ur megnézte.

— Maga a Juhász Rozika, no tessék leülni, majd mindjárt telefonálok.

Rozika nem mert mindjárt leülni, csak amikor Forintos Kálmán ur intett a szemével, akkor is csak éppen a szélére ült a nagy széknek.

A telefonon beszélt a szemüveges ur, közben papirosokat irt alá, amit szép frizurás festett körmü kisasszonyok hoztak- vittek, aztán Forintos ur is elment néhány papírral, közben a nevét hallotta néhányszor, amint a szemüveges ur a telefonba mondta.

Zsibongó, álmositó érzés fogta el a sok idegen közt.

Akkor rezzent fel, amikor a szemüveges ember oda állt eléje.

— Gratulálok magának Rozika, most mondták telefonon, hogy az édesapja testvérei nem emeltek kifogást a határidő leteltéig, tehát a földet megkapják, a hivatalos értesítést majd megküldik, a jegyző ur majd kikézbesiti maguknak. Mégegyszer gratulálok és örülök, hogy ilyen szép lánynak ilyen jó újságot mondhatok.

Forintos lihegve ért vissza és hálálkodva csavargatta a bajuszát.

— Igen nagyon szépen köszönöm fogalmazó urnák...

A folyosón megölelte Rozikát.

— Hát én csak azt mondom, hogy aranyszívű ember ez a fogalmazó ur, mert amikor tavaly keresztapád szólt nekem, csak húzódoztam, aztán egyszer előhozakodtam reggel. Azt hittem, elfelejtette, de nem. Nem egy olyan ember. Biztos megéhöltél közben, hiszen már a delet régen elharangozták. Akarsz-e velem ennyi Rozika?

Leültek az asztalhoz Forintos Kálmán ur kicsomagolta a szép fehér kenyeret meg sült kacsa májat és sült hagymás vért. Sárga hegyes paprikát haraptak hozzá, hogy Forintos ur minden harapásnál csuklót egyet. Rozika is kibontotta a motyóját, sárgás avas szalonna, olyan

40