Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
tartozik Amerika! Tartozik a szabadsággal, amit megígért! Tartozik a megkínzottak vérével, tartozik az élettel, amit odadobott rablók és haramják prédájára! És úgy áldja meg őket az Isten, úgy adjon az Úristen békességet és életet egész nagy Amerikának, ahogy a mi békességünket és a mi életünket visszaadják nekünk! Értettél engem, Áron fiam? — Értettem. — Akkor áldjon meg az Isten és őrizzen meg téged. Itt la egy tarisznya, abban lelsz élelmet, egy hétre valót. Ehejt egy ujjas, ennek a gallérját bontsd föl, ha odaértél s megleled benne vászonra Írva mind a címeket, akiknek az üzenetek szólnak. S, amott a két csücsökbe én magam varrtam bele két darab aranyot. Én magam formáltam laposra őket az oltári kehelyből, amit elrejtettem volt a muszkák elől. Utolsó kincse ez a falunak, gyerek. Utolsó ami a templomból s a régi világból megmaradott. Okosan élj vele s bizonyára átviszen érte valami hajós a vizen. A partjáig szépen elgyalogolhatsz. Megértettél, Áron? — Megértettem. — Na akkor eridj s legyen veled az Isten. Búcsúzz el apádtól. Kicsi Áron megkereste szemével az apját. Ott állt az a tűz mellett és a lángokba bámult. Sovány arcán mélyek a barázdák és feketék. — Isten-Isten, Idősapám! — Isten, Isten... — morogta az ember a tűz mellett és nem nézett a fiára — Aztán... — Aztán mi? — Vigyázz magadra, csak ezt akartam mondani. De te ezt tudod úgyis. —i Tudom, idösapám. —■ Akkor hát Isten áldjon. — Isten megáldja. Vállára vette a tarisznyát, magára kanyaritotta az ujjast, megmarkolta a kicsi baltát s indult. Nehány lépés után megállt. —• Oszt merre van az az Amerika? — kérdezte tétován. —i Merre? ?Hát Udvarhely felé! — mordul föl Árva Mózes a tűznél, olyan hangon mintha haragos lenne, pedig csak a zokogását fojtotta el, ami rázta belül — Érted te? Udvarhely felé? — Értem hát — nyelt egyet a gyerek s már ment is. Kis tétova lépteit egy-kettőre elnyelte az éccaka s a csönd. Az emberek pedig ott álltak a tűz körül, lehajtott fejjel és hallgattak. És tudták mind egy szálig, hogy ez az utolsó reménység. A legeslegutolsó. Ezután már semmi sincs, csak a fekete sötétség, a fekete halál, a világ vége. S Árva Áron kis székely gyerek útban van azóta is. Jön, jön, jöddögél. Valahol ott botorkál idegen országutakon. Kerítések tövében meghál s tovább megyen, mindég nyugat felé. S hej, székelyek, Amerikában s szerte a nagy világban, készüljetek föl, hogy tiszta szívvel s tiszta lélekkel fogadhassátok őt s életet üzenhessetek vissza vele Csikszenttamásra, föl a havasba, a Tatárkő mellé, nem pedig halált! A MAGYAROKHOZ Romlásnak indult hajdan erős magyar! Nem látod Árpád vére miként fajúi? Nem látod a bosszús egeknek Ostorait nyomorult hazádon? Nyolc századoknak vérzivatarja közt Rongált Budának tornyai állanak, Ámbár ezerszer vak tüzedben Véreidet, magadat tiportad. Elszórja, hidd el, mostani veszni tért Erkölcsöd: undok viperafajzatok Dúlják fel a várt, meiy sok ádáz Ostromokat mosolyogva nézett. Nem ronthatott el tégedet egykoron A vad tatár kán xerxesi tábora, S világot ostromló töröknek Napkeletet leverő hatalma; Nem fojthatott meg Zápolya öldöklő Századja, s titkos gyilkosaid keze; A szent rokonvérbe fürősztó Visszavonás tüze közt megálltál: Mert régi erkölcs, spártai férfikar Küzdött s vezérelt fergetegid között; Birkózva győztél, s Herkulesként Ércbuzogány rezegett kezedben. Most lassú méreg, lassú halál emészt. Nézd: a kevély tölgy, melyet az éjszaki Szélvész le nem dönt, benne termő Férgek erős gyökerit megőrlik, S egy gyenge széltől földre téríttetik! így minden ország támasza, talpköve A tiszta erkölcs, mely ha megvész, Róma ledül s rabigába görbéd. Mi a magyar most? — Rút sybarita váz. Letépte fényes nemzeti bélyegét, S hazája feldúlt védfalából Rak palotát heverőhelyének. Elődeinknek bajnok köntösét S nyelvét megúnván, rút idegent cserélt, A nemzet őrleikét tapodja Gyermeki báb puha szive tárgya. Oh! más magyar kar mennyköve villogott Attila véres harcai közt, midőn A félvilággal szembeszállóit Nemzeteket tapodó haragja. Más néppel ontott bajnoki vért hazánk Szerzője Árpád a Duna partjain. Oh! más magyarral verte vissza Nagy Hunyadink Mahomet hatalmát! De jaj, csak így jár minden az ég alatt! Forgó viszontság járma alatt nyögünk, Tündér szerencsénk kénye hány-vet, Játszva emel s mosolyogva ver le. Felforgat a nagy századok érckeze Mindent: ledült már a nemes Ilion, A büszke Karthago hatalma, Róma s erős Babylon leomlott. Berzsenyi Dániel. 19
