Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-12-01 / 12. szám

Pierre lelöki válláról a kezet:

— Nem tűröm, hogy valaki megfogjon. Tőled meg különösen nem tűröm el.

A katona magánkívül ordít:

— Úgy látszik dutyiba akarsz kerülni?

Felemeli az öklét, de mielőtt oda tudna vágni, Eve egy kiáltással közéjük veti magát:

— Állj!

Kihasználja a katona rövid tanácstalanságát, és szigorúan folytatja:

— Maga elfelejti, hogy a régens a zsoldoskatonáknak minden provokációt szigorúan megtiltott.

A katona elvesztette a biztonságát, és ez időt ad Evenek arra, hogy a táskájába nyúljon, és egy igazolványt húzzon elő, amit az orra elé tart

— Charlier, ismeri ezt a nevet, nem? André Oharlier, zsoldostitkár? A férjem.

Pierre rémülten mered Evere.

A katona megkövültén áll, és dadog:

— Madame... ezerszer bocsánatot kérek...

— Ez nem szükséges, — szól Eve, és parancsoló mozdulattal jelzi, hogy távozhat. — És most tűnjön el, ha nem akar kellemetlenségeket.

A katona tiszteleg, meghajol, és sietve távozik. Ugyanakkor Pierre szintén gyorsan megfordul, és ellenkező irányban elsiet.

Eve hátrafordul, észreveszi, hogy Pierre elmegy. Kiált:

— Pierre!

Pierre rohan tovább anélkül, hogy visszafordulna.

Kis habozás után Eve a sznobokhoz fordul, és hevesen megszólal:

— Ostobák! Most meg vagytok elégedve, mi? Szerzek nektek még egy örömet: Menjetek, és meséljétek el mindenütt, hogy elhagytam az uramat, hogy szeretőm van, aki a keze munkájából tartja fenn magát.

Ezután Pierre után siet, a sznobok megkövültén néznek utána.

Eve kirohan a helyiségből, gyorsan körülnéz, aztán a sétányon szalad lefelé.

Nemsokára utoléri Pierret, aki idegesen folytatja útját. Eve átveszi az ő lépéseinek ütemét, és rövid ideig némán mennek egymás mellett anélkül, hogy Pierre ránézne.

— Pierre? — kérdezi végül.

— Zsoldostitkár! — tör ki Pierre.

— Hát ez csak nem az én hibám?

— Az enyém se.

És keserűen fűzi hozzá:

— Az asszony, akinek a számára én voltam teremtve.

Meglassítja a lépését, de még mindig пего néz Evere. Ez azonban folytatja:

— Megmondtam nekik, hogy veled megyek. Mi összetartozunk, Pierre.

Pierre hirtelen megáll, most először néz rá, és felkiált:

—• összetartozunk? Hát mi van nekünk közös?

Eve a kezét ráteszi a karjára, és gyengéden szól:

— A szerelmünk.

Pierre szomorúan vállat von:

—• Ez egy lehetetlen szerelem.

Egy pad felé közeledik, de előbb még megfordul:

— Tudod azt, miért dolgoztam én éveken

át?___Küzdelmet folytatok ellenetek.

Leül, de Eve még nem értette meg.

— Ellenem?

ő is leül melléje, és ránéz komoly, nyílt tekintettel. Pierre folytatja:

— A régens ellen és a zsoldosai ellen. A te férjed ellen és a barátaid ellen. Hozzájuk tartozol, nem hozzám.

Aztán kitör:

— Tudod te, mi a Liga?

— "a”Liga" гГ szabadságért? — kérdi Eve és aggódó feszültséggel néz rá, úgy, mintha most egy új Pierret fedezne föl, egy férfit, aki neki idegen, de aki nem kelt benne félelmet.

— Én vagyok az alapítója.

Eve félrefordítja a fejét, és halkan mondja:

— Én gyűlölök minden erőszakot.

— Talán a miénket, de az övékét nyilván nem.

— Én sose törődtem ezekkel a dolgokkal, — biztosítja Eve.

— Dehát éppen ez az, ami minket elválaszt. A te barátaid miatt kellett meghalnom, és ha nem lett volna olyan szerencsém, hogy a földre visszajöhessek, akkor holnap az enyémeket mind lemészárolták volna.

Eve megfogja a kezét, és szelíden kijavítja:

— Mert velem találkoztál, azért jöhettél vissza.

Pierre hangja mérsékeltté válik:

— Természetesen, Eve. De én gyűlölöm a köreidet.

— Nem én választottam ki magamnak.

— De ők alakítottak téged.

—■ (Legyél bizalommal, Pierre. Nincs időnk egymásban kételkedni.

Ebben a pillanatban egy hervadt levél hullik közéjük, majdnem az arcukra.

Eve halkan elsikoltja magát, és utána kap. Pierre mosolyog:

— Ez csak egy levél.

— Ilyen ostobaság... azt gondoltam...

— Mit?

Halkan és kissé reszketve vallja be:

— Azt gondoltam, hogy ő к azok.

Pierre értelmetlenül néz rá, majd felfogja:

—• Persze, igaz... Itt kell lenniök. Az Öreg,

meg az összes többi... Figyelnek, mint a régensnél. És nevetnek rajtunk.

Mialatt ezt mondja, gépiesen maga köré néz. Eve megfogja a levelet, és elgondolkozva nézi.

—• Nem mindenki... Legalább egy van közöttük, akinek minden reménysége mi vagyunk: az, aki megkért rá, hogy gondoskodjunk a kislányáról.

— Ja, igen... — mondja Pierre részvétlenül.

39