Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-12-01 / 12. szám
Jean Paul Sartre: VÉGE A JÁTÉKNAK. A külvárosi utca. A járda szélén áll Pierre, Paolo támogatja, és körülöttük még néhány munkás. A katonák után néznek, akiknek a menetelése messziről hangzik. Ekkor Paulo Pierre íelé fordul, a megkönynyebbülésnek mély sóhajával: — Megijesztettél, öreg fiú.... már azt hittem, eltaláltak___ A körülállókon nem annyira megdöbbenés, mint inkább kényelmetlenség látszik___Ezt a veszély idézte elő, amiben még előbb voltak, és Pierre hirtelen föltámadása. Ez vállmagasságban, a ruhaujjában lévő lyukra mutat: — Ez majdnem a szemembe ment, — állapítja meg. — Az ütés felborított. Szétvertem a szájamat. Mosolyog. Arcán titokban hitetlenkedő elragadtatás kifejezése terül el, ami még fokozza bajtársai kényelmetlen érzését. Paolo a fejét rázza. — Megesküdtem volna, öregem----— Én is, — válaszolja Pierre. — Segítsünk? — kérdi az egyik munkás. — Nem, nem egész jól vagyok. Pierre pár lépést tesz, Paolo követi. A munkások némán szétoszlanak, kivéve azt, aki a kerékpárt tartja. Pierre odamegy hozzá, mialatt Paolo a zsoldosok után vet egy gyűlölködő pillantást, és kitör: — Piszok banda! Majd holnap behúzzák az orrukat. Pierre az út közepén megtorpan, a földre néz. Szórakozottan feleli: — Holnap? Egyáltalán nem, soha! —• Mit mondasz? — csodálkozik Paolo. Pierre lehajol, és elővigyázatosan felemel egy ott fekvő követ. Közben odaveti: — Ne törődj vele! Most méregeti a követ, és egyik kezéből a másikba dobja. Nevetve mondja: — Nehéz és durva.. . . újra érzem. .. . És miközben Paolo és a munkások nyugtalanul pillantanak össze, gyors pillantást vet a kőre, és felderül az arca: felfedez egy öreg rozoga viskót, amelynek van még egy ép ablaka. Teljes erejéből odadobja a követ, és széttöri ezt az utolsó ablakot. Majd a társai felé fordul: —■ így, most már teljesen jól érzem magam. Ezzel veszi a kerékpárját, és mielőtt átdobná rajta a lábát, Paolo felé fordul: — Hatkor Dixonne-nál. Minden rendben? Paolo és a munkások is mind azt érzik: Pierre nem egészen normális. Pillantásokat cserélnek, majd Paolo érdeklődik: — Pierre, egészen jól érzed magad? Ne menjek veled? — Ne csinálj gondot magadnak. Nem félek semmitől. A pedálra lép, és elindul. — Figyelned kellene őt, — tanácsolja az egyik munkás. — Ennél valami nincsen rendben. Paolo gyorsan elhatározza magát. — Elviszem a kerékpárodat. — mondja röviden. Fogja a kerékpárt, ami az út Szélénél áll, feldobja magát rá, és Pierre után siet. Eüt szobája. Lucette még mindig az ágy előtt térdel, befúrja fejét a takaróba, és nővére kezét szorítja. Hirtelen ez a kéz megmozdul... Lucette felegyenesedik, óriás meglepetéssel figyeli Evet, és felsikolt: —■ Eve, drágám, Eve___ Ráveti magát nővére mellére, és zokogva magához szorítja. Eve anyás gyengédséggel szorítja vissza, de tekintete továbbra is férjére szegeződik___ Lucette könnyek között dadogja: — Eve.... úgy megijesztettél.... azt hittem Eve félbeszakítja: — Tudom... André még mindig mereven, szinte megbüvőlve áll, majd az ajtó felé fordul: — Hívok egy orvost... — Az teljesen fölösleges, — szól Eve. André az ajtónál megfordul, és zavartan feleli: — Dehogy is fölösleges, dehogy is... Gyorsan kimegy, és behúzza maga mögött az ajtót. Távozása után Eve félig megfordul a húga felé: — Adj nekem egy tükröt, kérlek. Lucette megdöbbenve néz rá. — Hogyan? Mit? —• Igen, a tükrömet az öltözőasztalról. A folyosón André a kijárat felé tart. Nyugtalan pillantást vet hátra, gépiesen megragadja a kalapját és botját, majd ez utóbbit lehangoltan visszaejti, és kimegy. Lucette Eve fölé hajol, és odatartja neki a tükröt. Eve keze utána nyúl, mohón szemléli a tükörképét, és mormolja: — Látom magamat.... —• Mit mondasz? — kérdi Lucette. — Semmit, — válaszolja Eve. Lucette leül az ágy szélére, és nyugtalanul szemléli nővérét. Eve leteszi a tükröt az ágyra, megfogja fiatal húgának a kezét, és lágyan, de komolyan kérdi: — Lucette, mi van közted és André között? Lucette nagy szemekkel, csodálkozva néz rá. Kis zavarral, de becsületesen válaszol: — Dehát semmi. Mi lenne? Én nagyon szeretem őt. 33
