Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-02-01 / 2. szám
amit az ebhitűeknek ígérsz, akár szóban írásban. Élj hited szerint és a megdicsőültek méltó helyén léssz a paradicsomban... Kenetteljes szavai után újra kézbevette a jelekkel telefirkált tervrajzot. — Itt hát leggyengébb a vár... A keleti szegletbástyánál. Itt lehet megközelíteni. Hmm... Ha odaérünk, Hasszán híradással lesz nekünk a vár belső állapotáról. — Hasszán... Vessző Mihály... — forgatta utálattal ezt a nevet agyában Kökény Imre, míg szobcrmereven állt a temesvári basa mögött. Saját kezével fogja a török kémet a pokol fenekére küldeni! A vörösszakállu aradi bég felcsillanó szemmel fordult a vezérlő pasához. — Engedd meg nekem, dicső nagyúr, ki nem vagyok méltó lábaid porához, megjegyeznem egy csekélységet. Selymesen sima szavaival jóvá akarta tenni elébbi ostoba megjegyzését. — Hallgatlak, igazhitű bey, — bólintott Pertáf kegyesen. —• Gyula alatt van egy mocskos kis falu, valami Var... Varsánd nevű. Ennek parasztjai tudnak valami titkos utat, a városig. Előreküldhetnénk egy századnyi vitéz janicsárt, taligán tolassák magukat odáig... rejtekúton, ahol a kutya se várja őket... Achmed, a gömbölyű temesvári basa hirtelen abbahagyta sárga fogai piszkálását és maga is előrehajolva figyelte a fiatal béget. —■ Mit akarsz a várossal, dicső bey? — kérdezte Pertáf. — Nem sokat. — szerénykedett Szelim. — Nagynevű janicsárjaink felgyújtják éjjel a várost és északról megtámadják a huszárvár kapuját. Elvonják az őnség figyelmét a többi helyről... Kis, hatásos szünet után folytatta: — ... s mi ágyúinkkal megindulhatunk a hitvány bástyák felé! Pertáf pasa hümmögött. Megrágta a tervet. Azon gondolkodott, nem esik-e csorba a tekintélyén, ha elfogadja a fiatal bég ajánlatát. Egy korty kávéval öblintette le elhatározását, aztán bólintott. — Legyen. A város felgyújtása: jó gondolat, vitéz bey! Lesz rá gondom, ha sikerül, hogy tudomást szerezzen róla a fényes Porta... Nos, a következő holdforduláskor el is érhetjük a várat. — Folytatta aztán, könnyedén áttérve további terveire. — Pár nap alatt meg is vívjuk. Janicsáraink támadnak, középen, ahol a legnagyobb erőre van szükség... Seregünk jókedvű elégedett. Ha elfoglaltuk a hitvány fészket, még elégedettebbek lesznek. A gonosztevő Kerecsin béget pedig magam akarom a felséges szultán kezébe adni! A megerőltető sok gondolkodástól Achmed kövér feje a mellére hanyatlott. A többit már úgyis tudta: előreküldik a tatárokat, azok felperzselik a környező falvakat, elhajtják a rabokat, kiéheztetik a vár népét... de arra már nem is kerül sor! Ha meglátják ezt a töméntelen hadat — az ő, meg a szolnoki bég katonáival csaknem negyvenezer ember! — úgyis megadják magukat a hitetlen kutyák s 5 már harmadik napja nem aludt és leragad a szeme. .. A siketnéma rabszolgák zajtalanul jöttekmentek. Friss kávét, friss gyümölcsöt hoztak. Kiment az is, ki az elébb Achmed mögött tartotta a talpas ezüsttálat a datolyával. Kiment és nem is tért vissza. Ki törődött vele?... Egy távoli sátor tövébe húzódva az előbbi rabszolga ledobálta magáról az idegen gúnyát, felvette a magáét és messzire köpte szájából a szétmállott kenyeret. Visszaosont a kémek sátorába a sátorváros zeg-zugos utcáin keresztül s előkeresve bőrtömlőjét, fenékig itta belőle a savanyú bort. Hej, ha szárnyai lennének s hazarepülhetne, át a magas várfalon! Kicsippentené elsőnekis Vessző Mihály álnok két szemét, aztán nagyjóura elé menne... Igenám, mikor az nincs is Gyula várában! A királynál van... A rusnya pogánya tud mindent. De tud most már ő is! Hogy a felséges császár odaígérte az országot a német uraknak, mint valami játékbábut! — Csak ezen az áron hajlandók segíteni. Segíteni? — köpött ki a kém elkeseredve —■ Dúlják, fosztják az országot, akár a törökök! Mért is szolgálnak ilyen hitvány császárt? Térnének inkább a vajda országába... No, szép. Az meg a pogányban látja megmentőjét, azt sem bánná, ha ottvesznének a jó gyulai vitézek, csak övé legyen a vár, minden javaival... Kinek szolgáljon hát, aki magyar?!... Hiába volt a bor, hiába a fáradtság. Az álom nem tudta lehúzni a magyar kém nehéz szemhéjait. A gond ült tort ma éjjel fölötte. Ebben az órában ránehezedett az egész, ellenséges viharban felnőtt nép gondja. Nem volt a fejében külországi univerzitásokon kiművelt agyvelő. De ember és nyelvismerete, éles megfigyelőképessége sokmindenre megtanította, mit nem tanít semmiféle iskola. Mindenekelőtt megtanulta, hogy egyedül állnak a viharban, mind magyarok. Ki segítséget nyújt egyik kezével, kétszeresen visszaveszi a másikkal. Ki Ígér az egyik napon, elfeledi a másikon. S ha ő lenne a magyarok királya, ugyan mit csinálna?... Egyik, vagy másik feléj enyújtott szomszédi jobbot csak el kéne fogadnia... A németek császára hatalmas és ki más segíthetne kiűzni a pogány hordát, ezt az istentelen veszedelmet, mely úgy zúdul rájuk, mint megfojtó, piszkos áradat. S a magyar urak... tán, ha tudnák, mire képes a császár tehetetlenségében, jobban is összefognának egymás között. — ... s ha mi összefognánk!... Szél kavarta fel a sátorváros porát. Felhők gyűltek a csillagok elé és rövid idő múltán nehéz esőcseppek verték a sátor ponyváját. Elmosták az éjszakai tragédia nyomait s a holt mélyebben hallgatott a siketnéma rabszolgáknál . . . ___ 6
