Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-11-01 / 11. szám
(LOS CARPATOS) Szépirodalmi, képes családi folyóirat a világon szétszórt magyarok részére Szerkeszti ÍCótai Zoltán I. ÉVFOLYAM 11 SZÁM (12) Reg. de la Prop. Intelectual 577.537 1958. NOVEMBER MINDENT VISSZA!... Húsz esztendővel ezelőtt ezt a kiáltást hangozta vissza az ország, amikor az első Trianon bilincsei kezdtek lepattanni a nemzet testéről. A sokak által annyira várt nap elérkezett: újra magyar csapatok léptek a régi magyar földre. Visszatért Komárom, Kassa, Csallóköz... Még a csüggedők lelke is új életre kelt, pedig lelkűk mélyén már lemondtak a változásról, örökösnek vélték az országra kényszerített börtön-sírt. Ez az öröm későbben még fokozódott Kárpátaljának, Erdélynek és Bácskának visszatértével. Lelkünk megtelt új reménnyel: talán már itt az idő, hogy teljes épségükben vissza állanak a régi, ezeréves határok. Nem sokáig tartott az örömünk, mert ránkszakadt újra a a gyász, Trianonban még kegyetlenebb börtön kovácsoltak a nemzetre. Ebbe a börtönbe még a hóhért is ibeeresztették, hogy a nemzet lelkét ölje meg. Kifosztottan, koldusszegényen, a kibontakozás reménysége nélkül nézi az ország ifjúságának deportálását, értékes rétegének kiirtását. A kislelkűek jogosabban csüggedhettek el, mint az első Trianon után, hiszen nincs magyar vezető, nincs magyar életcél, nincs magyar jövő. Mégis két esztendővel ezelőtt megmozdul az egész ország, hogy lerázza magáról a börtönt, kiűzze a hazából a hóhérokat, és kezébe vehesse végre sorsának intézését. Pár napig tart a szabadság, melyet kivívtak a külföld támogatása nélkül. Mégis ebben a szabadságban boldog volt az ország, mert olyasvalamit fedezett fel mindenki, amit nem várt, amiről talán már csüggedten lemondott, önmagára talált a magyar, és mindenki segítette a másikat, nem volt társadalmi különbség, nem volt osztálygyűlölet és osztályú arc, mindenki csak magyar volt. Ha a szabadságharcnak nem lett volna nemzetközi viszonylatban oly nagy kihatása, már ezért az eredményért is kárpótolt minden áldozatot, mert emiatt szűnik a kislelkűség, a csüggedés és emiatt van reménység arra, hogy egy újabb kibontakozás fog jönni. Halottak napjának közelében a vérbefojtott szabadságküzdelem után mindnyájunk lelkét elfogja a csüggedés, vájjon érdemes-e küzdeni egy eszméért, egy célért, hiszen az ember élete oly rövid, és odatorkollik hamarosan a sírgödörbe. Nem lenne-e egyszerűbb csak a gondtalan, kényelmes élet, mint a küzdelem? Ezért veszik egyesek revízió alá életüket, lemondanak az ország felszabadításáról, az otthoniak segítéséről, és próbálnak beolvadni minél hamarabb a befogadó ország lakói közé. Gyermekeiket nem tanítják meg a magyar nyelvre, az ezeréves történelemre. Miért fájjon egy mártír nép szenvedése a fiatal nemzedéknek, ha enélkül is tudnak élni és boldogulni idegen földön, melyet lassan hazájuknak tekintenek, feledve az ősi anyaföldet. Éppen a halottak napjának a komorsága, de mégis a mögötte húzódó nagy gondolatnak a melegsége kellene, hogy ezt a problémát megoldja bennünk. Egy régi, kedves, népies elgondolás szerint az őseink nem hagytak itt végkép bennünket, hanem leköltöztek a föld alá, és onnan segítenek bennünket. A földműves aggódó szeretettel tolja a föld színe fölé a kalászba szökkenő búzát, hogy az unokák learathassák, és továbbvigyék az életet. A vízben a rég elhunyt halászok teszik a halat unokáik hálójába, hogy örömük legyen a bőséges halfogásban. A nyájaikat legeltető pásztorokat a hűs fa alatt mintha elhunyt édesanyjuk csittitgatná álomra... így hozza közelebb ez a régi néphit az ősöket, de ugyanakkor ezek elvárják tőlünk is, hogy ha még nem a föld 1
