Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
tagadja a régi barátságot. A kalifa mosolygott s egy észrevétlen pillanatban álomport öntött Abul-Hasszan borába, mire ez nyomban mély álomba merült. A kalifa behívta künn várakozó szolgáját és rá parancsolt: —• Vidd ezt az ifjút palotámba, fektesd saját ágyamba! A kalifa hazament és megparancsolta minden szolgájának, hogy Abul-Hasszant az igazhívők fejedelmének és kalifának szólítsák. Mindenben éppen úgy szolgálják, mint őt! Mikor Abul-Hasszan másnap reggel felébredt, azt hitte, hogy még mindig álmodik. Zavartan kérdezte: — Hol vagyok? Mi történt velem? Hova kerültem? Mosolygó szolgák és rabszolganők serege hízelkedve felelte: —• Ki lehetnél más, ó nagyúr, mint az igazhívők kalifája! Éltessen Allah sokáig, a nagy Próféta, Mohammed szakállárnak árnyékában és minél később zengjenek neked a mennyország muzsikus seregei! Mit parancsolsz nekünk, boldog szolgáidnak a mai napra?... Addig dédelgették, kényeztették Abul-Hasszant, míg maga is hinni kezdte, hogy kalifa lett belőle. A legpompásabb reggelit hozták aranytálakban, arany serlegekben, azután illatos fürdőt készítettek számára. Végül nagy pompával és fejedelmi szertartásokkal kísérték a nagy tanács ülésére, ahol a vezérek és tanácsadók hajlongó alázattal vették körül és megkérdezték tőle, milyen büntetés jár az olyan embernek, aki hűtlen lett a jó baráthoz és ellenségesen viselkedik azzal az emberrel, akinek hálával tartozik. Szegény Abul-Hasszan, egyre csípte karját, fricskázta orrát, mikor nem vették észre, hogy vajon ébren van-e, vagy csak álmodik? A nagy Kalifa, Harun AI Rasid pedig (Folytatás a túloldalon.) (Folytatás az előző oldalról.) dikáló szépséges Gyöngyharmatot, aki meglobogtatta feléjük rózsaszirom zsebkendőjét. * * * A nap elvesztette régi melegét. Olyan gyéren sütött, hogy Kucsma Kati megborzongott, és magára húzta a lehulló juharfa leveleit. Fiait is jól betakargatta, s azontúl csak ritkán köszöntgetett ki az arrahaladóknak. Egyre több lett a lehulló levél a fák alatt. A vadrózsa minden levelét lehullatta már, csak piros bogyói virítottak messziről. Nyuszi Nusi a zörgő avarban sétált, beszédbe elegyedett Rigó Rózsival, aki a kopaszodó faágak között ugrált. — Hova, hova olyan sietve, Rigó Rózsi? — Jaj, Nyuszi Nusi, hogyne sietnék, mikor ma megyek először felpróbálni új útiruhámat, Seregély Sárához. Tudod, egyre hűvösebb lesz az idő, és elutazásra kell gondolnunk. — Bizony, bizony — csóválgatta a fejét elgondolkozva Nyuszi Nusi. — Szinte el sem hinnők, hogy már újra elmúlt a nyár, és itt a búcsúzkodás ideje. Maholnap én is előveszem a téli bundámat, s majd csak néha-néha gondolunk vissza a szép nyári napokra... Rigó Rózsika sietve továbbröppent. Hogyne, mikor neki mindennél fontosabb volt az, hogy idejében elkészüljön az útikosztüme. Hiszen mégcsak rágondolnia is rossz, mi lenne, ha tavalyi öltönyében kellene útrakelnie. Seregély Sáránál nagy volt a sürgés-forgás. Meg nem állt a munka a kezükben naphosszat, és a kis ökörszem Örzsike alig látszott ki a sok kelmedarab alól. Éppen ott volt a Fülemüle Franciska is, és egyszerű, csinosan szabott útiruháját próbálgatta a tükör előtt. A hiú Rigó Rózsika elégtétellel állapította meg magában, hogy az ő ruhája mégis csak szebb, színben is, de szabásban is... Már szinte elképzelte magát, amint a tengerparton sétál, a többi madár irigykedő pillantása kereszttüzében. Seregély Sára bizony le nem tette a gyűszűt meg a varrótűt egész nap. Igyekeznie kellett, mert magának is össze akart állítani egy új ruhát indulásig, na, meg ökörszem Örzsike is megérdemli az új ruhát, hiszen igazán szorgalmas segítőtársa volt neki egész nyáron. Mert ők is mennek ám Rigó Rózsival, meg Fülemüle Franciskával együtt, itt ne érje őket a tél hidege, mert akkor biztos, hogy itt pusztulnak. Várja őket már a gyönyörű tengerpart... —• Bizony — sóhajtott Szarka Szidi, mikor összetalálkozott Varjú Veronikával a korzón — elmennek, itthagynak minket. Biztosan gyönyörű lehet ott a tengerparton... Hja, ők tehetik. Énekesek. Jobban futja nekik, mint nekünk. — Nem baj, Szarka Szidi —• szólt Varjú Veronika, aki senkit sem tudott irigyelni. — Mindig is mondom az uramnak, hogy mi csak egyszerű, fekete polgárok vagyunk, nincs is rá semmi szükségünk, hogy nyaralni menjünk. Itthon is kiteremti a mindennapit az, aki nyáron át gondoskodott rólunk. — Abban igazad van — mondta elgondolkozva Szarka Szidi — hogy még egy télen sem fagytam meg én sem, és éhen sem haltam. Aztán meg csak jobb lehet itt, az erdőn, mint a tengerparton, mert ahogy a tavasz megjön, mindnyájan itt vannak újra, Fülemüle Franciska is, Rigó Rózsi is, mind, ahányan csak elmennek ... Elérkezett a nagy nap is, mikor Seregély Sára bezárta szalonja ajtaját, hogy tavaszig ki se nyissa, és elindultak búcsúlátogatásokat tenni az erdőben. Nem hagytak ki senkit sem. Még Kucsma Katitól és csemetéitől is elköszöntek, akik olyan kiabálást csaptak, hogy majdnem belesiketült szerény Seregély Sára. —• Jó utat! Jó utat! — kiabáltak. — Viszontlátásra — integetett Kucsma Kati is, és a meghatottságtól könnyeit törülgette. Most az egyszer Rigó Rózsika sem volt olyan gőgös. Együtt tartott Fülemüle Franciskával, és felkereste vele Mókus Málit
