Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10. szám

— érte haltam meg. És most egy ilyen pojácát kell magam előtt látnom: naponta egy másik nő, és magas sarkokat hord! A beszédeit a tit­kárjával készítteti el. És mialatt a tükör előtt betanulja, mindketten nevetnek. Magú talán azt hiszi, nagyon mulatságos azt megállapítani, hogy az ember egy életen keresztül hagyta ma­gát az orránál fogva vezetni? Ezalatt a régens a villásreggelijét fogyasztja. Úgy eszik és iszik, mint egy disznó, de ezalatt a kezével előkelő mozdulatokat tesz. A zsoldostiszt ismét megszólal. Keményen mondja: — Pesszimisták? Mikor idejöttem, tudtam meg, hogy a legjobb barátom adott el minket Ma ő az igazságügyi miniszter. Pierre szólni akar, de újra félbeszakítják. Az asszony teljes nagyságában a régens elé áll, rámutat, mialatt mondja: — Pesszimisták? Nézzen csak rá! Én ismer­tem őt, mikor még csak egy kis számkukac volt. Segítettem neki. Dolgoztam érte. Eladtam magam, csakhogy a börtönből kiszabadíthas­sam. Én csináltam a karrierjét. —• És aztán? — kérdi Pierre. — Aztán egy vadászbaleset áldozata lette:'., és a vadászbaleset ő volt. A régens még mindig zabái, miközben időről időre ápolt körmeivel a fogai közt piszkál. Pierre, aki eddig még nem jutott szóhoz, most dühösen kitör, és megvetően néz a halottakra: — És aztán? Mit bizonyít ez? Csak azt, hogy maguk elfuserálták az életüket. Erre a halottak együttesen felelnek: — Maga ugyancsak. Persze, hogy mi elfuse­ráltuk az életünket. Mindenki elfuserálja: az életét. Erre az aggastyán, aki belépésük óta hall­gatott, ragadja meg a szót, és hangja túlzengi a tumultust: — Mindig elfuserálja az ember az életét, ha' meghal. — Igen, ha túl korán hal meg, — kiáltja Pierre. — Az ember mindig túl korán hal meg ■ ■ ■ vagy túl későn. — Hát én nem! Hallják? Én nem’. A többi halott nevetése és gúnyolódása meg­duplázódik. De Pierre feltomyosodik közöttük. — Én készítettem elő ez ellen a pojáca ellen a felkelést. Holnap elkezdődik. Én nem fuse­­ráltüm el az életemet. Én boldog vagyok, én örülök, és egyáltalán nem is akarok közétek tartozni... Az ajtó felé fordul, meggondolja magát, még egyszer visszafordul, és a holtak közé lép, akik kinevetik. — Ti nemcsak halottak vagytok, nektek az igazi szellemetek sincs meg. Dühösen megy az ajtó felé. Az agg követi. Mögötte a halottak össze-vissza beszélnek. —< Annál jobb, ha szerencséje van. ■ ■ Ez is be fogja nemsokára látni... Mindig csak ugyanaz!-■. Ez azt hiszi, hogy ő az okos... Hiszen ez is csak egy kis nevetséges kukac! ■ ■ ■ Majd meglátjuk, hegy stimmel-e... Örül neki, hát igen, talán neki sikerül. A nagy zűrzavar közepette erélyesen kopog­nak az ajtón. A régens tele szájjal kiált: — Mi van? Abban a pillanatban, mikor Pierre kísérőjé­vel az ajtóhoz ér, ez kinyílik és szabaddáteszi a bejáratot egy rendőr előtt, aki tiszteleg és jelenti: — A rendőrfőnök kér bebocsájtást. Azt mondja, hogy nagyon sürgős és fontos. — Jöjjön be. A rendőr tiszteleg, és lelép. Pierre és az agg követni akarják, de a kü­szöbön Pierre hirtelen kővé dermed. Megpil­lantotta a rendőrfőnököt beszélgetésbe merülve Lucien Derjeuvel. Lász k, hegy éppen szidja. Lucien két zsoldoskatona között áll. Bosszús­nak és aggodalmasnak látszik. Pierre értelmetlenül bámul Lucienre, és dadog: — Most fogjatok meg! Ez a taknyos itt. ■ ■ ez gyilkolt meg engem:. Fenyegetőleg nyújtja ki az öklét, és Lucien­re ordít: — Hitvány besúgó! — Ugyan ne erőlködjék fölöslegesen, — ta­nácsolja neki az aggstyán. — Hiszen tudom- ■ ■ de mégis laposra szeret­ném verni. A rendőrfőnök előre jön, és meghajtja magat a régens előtt. A halottak, akik kissé szétszó­ródtak, visszafordulnak, és körbeállják az asz­talt. — Na mi van, Landrieu? — kérdi a régens. Landrieu kínosan bosszankodik: — Egy sajnálatraméltó esemény jött közbe, Kegyelmes uram,.. .én... — Kérem, hallgatom. — Az egyik összekötő emberünk egy osto­baságot csinált. Lelőtte Pierre Dumainet. A régens éppen inni akart, hirtelen félrenyel. — Pierre Dumaine meghalt, és ezt maga köz­bejött eseménynek mondja? öklével rávág az asztalra, úgy folytatja: — Tudja maga, hogy most mi történik, Landrieu?... Pierre Dumaine nélkül nincs föl­kelés. A Liga nem fog merni megmozdulni a vezetője nélkül. Pierre elsápad. Az aggastyán, aki nyilván megértette, a szeme sarkából gúnyosan figyel rá. — Azt mondtam neki, hogy minden lépését kövesse, kegyelmes uram... Helyesen akarta csinálni,... — válaszolja Landrieu. Pierre közelebb megy. Utat tör magának a halottakon át. Feszült arccal hallgat. A régens ráordít a levert Landrieure: — Minden áron meg kell nekik csinálni a föl­kelésüket. A kapott információk szerint ez egy egyedülálló alkalom volt. Minden vezetőt egy csapásra liquidálni, a Liga ezzel legalább tíz évre el van nyomva. P (Folytatjuk) 40

Next

/
Thumbnails
Contents