Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-10-01 / 10. szám

— érte haltam meg. És most egy ilyen pojácát kell magam előtt látnom: naponta egy másik nő, és magas sarkokat hord! A beszédeit a titkárjával készítteti el. És mialatt a tükör előtt betanulja, mindketten nevetnek. Magú talán azt hiszi, nagyon mulatságos azt megállapítani, hogy az ember egy életen keresztül hagyta magát az orránál fogva vezetni?

Ezalatt a régens a villásreggelijét fogyasztja. Úgy eszik és iszik, mint egy disznó, de ezalatt a kezével előkelő mozdulatokat tesz.

A zsoldostiszt ismét megszólal. Keményen mondja:

— Pesszimisták? Mikor idejöttem, tudtam meg, hogy a legjobb barátom adott el minket Ma ő az igazságügyi miniszter.

Pierre szólni akar, de újra félbeszakítják. Az asszony teljes nagyságában a régens elé áll, rámutat, mialatt mondja:

— Pesszimisták? Nézzen csak rá! Én ismertem őt, mikor még csak egy kis számkukac volt. Segítettem neki. Dolgoztam érte. Eladtam magam, csakhogy a börtönből kiszabadíthassam. Én csináltam a karrierjét.

—• És aztán? — kérdi Pierre.

— Aztán egy vadászbaleset áldozata lette:'., és a vadászbaleset ő volt.

A régens még mindig zabái, miközben időről időre ápolt körmeivel a fogai közt piszkál.

Pierre, aki eddig még nem jutott szóhoz, most dühösen kitör, és megvetően néz a halottakra:

— És aztán? Mit bizonyít ez? Csak azt, hogy maguk elfuserálták az életüket.

Erre a halottak együttesen felelnek:

— Maga ugyancsak. Persze, hogy mi elfuseráltuk az életünket. Mindenki elfuserálja: az életét.

Erre az aggastyán, aki belépésük óta hallgatott, ragadja meg a szót, és hangja túlzengi a tumultust:

— Mindig elfuserálja az ember az életét, ha' meghal.

— Igen, ha túl korán hal meg, — kiáltja Pierre.

— Az ember mindig túl korán hal meg ■ ■ ■ vagy túl későn.

— Hát én nem! Hallják? Én nem’.

A többi halott nevetése és gúnyolódása megduplázódik. De Pierre feltomyosodik közöttük.

— Én készítettem elő ez ellen a pojáca ellen a felkelést. Holnap elkezdődik. Én nem fuseráltüm el az életemet. Én boldog vagyok, én örülök, és egyáltalán nem is akarok közétek tartozni...

Az ajtó felé fordul, meggondolja magát, még egyszer visszafordul, és a holtak közé lép, akik kinevetik.

— Ti nemcsak halottak vagytok, nektek az igazi szellemetek sincs meg.

Dühösen megy az ajtó felé. Az agg követi.

Mögötte a halottak össze-vissza beszélnek.

—< Annál jobb, ha szerencséje van. ■ ■ Ez is be fogja nemsokára látni... Mindig csak ugyanaz!-■. Ez azt hiszi, hogy ő az okos... Hiszen ez is csak egy kis nevetséges kukac! ■ ■ ■

Majd meglátjuk, hegy stimmel-e... Örül neki, hát igen, talán neki sikerül.

A nagy zűrzavar közepette erélyesen kopognak az ajtón.

A régens tele szájjal kiált:

— Mi van?

Abban a pillanatban, mikor Pierre kísérőjével az ajtóhoz ér, ez kinyílik és szabaddáteszi a bejáratot egy rendőr előtt, aki tiszteleg és jelenti:

— A rendőrfőnök kér bebocsájtást. Azt mondja, hogy nagyon sürgős és fontos.

— Jöjjön be.

A rendőr tiszteleg, és lelép.

Pierre és az agg követni akarják, de a küszöbön Pierre hirtelen kővé dermed. Megpillantotta a rendőrfőnököt beszélgetésbe merülve Lucien Derjeuvel. Lász k, hegy éppen szidja.

Lucien két zsoldoskatona között áll. Bosszúsnak és aggodalmasnak látszik.

Pierre értelmetlenül bámul Lucienre, és dadog:

— Most fogjatok meg! Ez a taknyos itt. ■ ■ ez gyilkolt meg engem:.

Fenyegetőleg nyújtja ki az öklét, és Lucienre ordít:

— Hitvány besúgó!

— Ugyan ne erőlködjék fölöslegesen, — tanácsolja neki az aggstyán.

— Hiszen tudom- ■ ■ de mégis laposra szeretném verni.

A rendőrfőnök előre jön, és meghajtja magat a régens előtt. A halottak, akik kissé szétszóródtak, visszafordulnak, és körbeállják az asztalt.

— Na mi van, Landrieu? — kérdi a régens.

Landrieu kínosan bosszankodik:

— Egy sajnálatraméltó esemény jött közbe, Kegyelmes uram,.. .én...

— Kérem, hallgatom.

— Az egyik összekötő emberünk egy ostobaságot csinált. Lelőtte Pierre Dumainet.

A régens éppen inni akart, hirtelen félrenyel.

— Pierre Dumaine meghalt, és ezt maga közbejött eseménynek mondja?

öklével rávág az asztalra, úgy folytatja:

— Tudja maga, hogy most mi történik, Landrieu?... Pierre Dumaine nélkül nincs fölkelés. A Liga nem fog merni megmozdulni a vezetője nélkül.

Pierre elsápad. Az aggastyán, aki nyilván megértette, a szeme sarkából gúnyosan figyel rá.

— Azt mondtam neki, hogy minden lépését kövesse, kegyelmes uram... Helyesen akarta csinálni,... — válaszolja Landrieu.

Pierre közelebb megy. Utat tör magának a halottakon át. Feszült arccal hallgat.

A régens ráordít a levert Landrieure:

— Minden áron meg kell nekik csinálni a fölkelésüket. A kapott információk szerint ez egy egyedülálló alkalom volt. Minden vezetőt egy csapásra liquidálni, a Liga ezzel legalább tíz évre el van nyomva.

P

(Folytatjuk)

40