Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-01-01 / 1. szám

már várt reá és kiváncsi volt, mint tud megfelelni a jámbor pap az ő kérdéseire. Ott álltak körülötte mind a nagy főurak, s előre nevettek a pap rovására.

— Nos hát, jó hívem, mondd meg, hol kel fel a nap? — szólt a király mosolyogva.

A kántor végigtörülte hosszú bajuszát (akkor a papok is bajuszt s szakállt viseltek) s egyenesen felelt:

— Nagyságodnak Budán, nekem meg Cinkotán.

A király és a főurak elnevették magukat: Ennek igaza van.

— Lássuk a másik kérdést: Mennyit ér a király?

Erre egy kicsit vakarta a fejét a kántor, de kijött a felelet:

—■ Ha Krisztust eladták harminc ezüstpénzen, akkor bizonyára huszonkilencet megér a király is.

Ezt a feleletet is kénytelen volt mindenki igen helyesnek találni.

De hát a harmadik?

—■ Mit gondol most a király?

— A király bizony azt gondolja, hogy a cinkotai pappal beszél, pedig csak a nagyságos királynak alázatos szolgája, a cinkotai kántor áll előtte.

A királynak megtetszett az ember.

—• Minthogy a kérdésekre te feleltél meg, légy te az apátul*.

—• Nem érdemiem én meg a nagy tisztességet, — szabódott a kántor, — hadd maradjon ez a tisztelendő uramnak, rám nézve elég dicsőség volna, ha a cinkotai itce nem lenne olyan kicsiny.

— Legyen hát kétakkora, mint eddig volt, — mondta a király.

Ezért kétszer akkora a mai napig az itce Cinkotán, mint másutt, csakhogy kétszer is veszik meg az árát.

VÉGRENDELET.

Ha majdan átfutottam Göröngyös utamat S hova fáradtan érek,

A sir nyugalmat ad.

Márvány szobor helyébe,

Ha fennmarad nevem, Eszméim győzedelme,

Legyen emlék jelem

S ha majd kijőtök néha S megálltok síromon, Zengjétek el a legszebb Dalt néma hantomon.

Magyar dalt, lelkesítőt Melynél a szív dobog,

Tán halva is megértem,

S keblem hevülni fog.

És sírjatok egy könnyet, Barátotok felett:

Dalt érdemelt, mert költő, Könnyet, mert szeretett .

Báró Eötvös József.

A MADÁR FIAIHOZ.

Száraz ágon, hallgató ajakkal Meddig ültök, csüggedt madarak? Nincs talán még elfeledve a dal, Melyre egykor tanítottalak?!

Vagy ha elmúlt, s többé vissza nem jő A víg ének s régi kedvetek:

Legyen a dal fájdalmas, merengő, Fiaim, csak énekeljetek!

Nagy vihar volt. Feldúlt berkeinken Enyhe, árnyas rejtek nem fogad:

S ti hallgattok? elkészültök innen? Itthagynátok bús anyátokat?!

Más berekben máskép szól az ének, Ott nem értik a ti nyelvetek’... Puszta bár, az otthonos vidéknek, Fiaim, csak énekeljetek!

Hozzatok dalt emlékül, a hajdan Lomb- s virággal gazdag tájirul: Zengjétek meg a jövőt, ha majdan E kopár föld újra felvirul.

Dalotokra könnyebben derül fény, Hamarabb kihajt a holt berek:

A jelennek búját édesítvén:

Fiaim, csak énekeljetek!

A bokorban itt az ősi fészek,

Mely növelte könnyű szárnyatok; Megpihenni most is abba tértek,

Bár a fellegek közt jártatok!

S most, hogy a szél össze-vissza tépte: Úgy tennétek, mint az emberek? Itthagynátok, idegent cserélve...

— Fiaim, csak énekeljetek!

Tompa Mihály.

ÉDES JÓ ISTENEM

Édes, jó Istenem! Szeresd szép hazánkat. Keresse az öröm, kerülje a bánat.

Kik messze szakadtunk, most itt kérünk Téged: Segítsd a szenvedőt, áldd meg azt a népet.

Nincsen annál szebb föld az egész világon;

A dalos madár is szebben szól az ágon.

Oly termő barázdát hol öntöz a felhő?

Olyan arany kalászt, hol ringat a szellő?

Édes, jó Istenem, vigyázz a kalászra!

Zivatar, jégeső, hogy le ne kaszálja!

Vigyázz az erdőre, vigyázz a virágra,

Csobogó patakra, daloló madárra.

De legislegjobban az árva népére,

Jó Istenem, vigyázz, mint a szemed fényére.

A legárvább nép ez. Nézz rá a sziveddel,

Áldd meg szép hazánkat mind a két kezeddel.

Pósa Lajos.

63