Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-10-01 / 10. szám
— Oh, ez könnyű munka volna!... Nehezebbet kell végezned... —• Mit hát? — tudakolta a piktor kíváncsian. Zoárd közelebb hajolt hozzá s rejtelmes mosolygással súgta: — Meg kell festened — a feleségemet!... A piktor csalódva nézett rá. — Csak ez az egész?... Miért volna ez nehezebb, mint más festenivaló? —< Mert az én feleségem — nem él!... — Nem-e?... Hát akkor?... —> Megbántad talán a vállalkozásod?.,. Akkor mehetsz ki a viharba, tovább keresni étlenszomjan a Varsó felé vivő utat. — Oh, nem!... — szólt könyörögve a piktor, mert nagyon kínozta az éhség. — De kissé különös, hogy megfessek valakit, akit nem is látok!. .. — Már pedig ezt meg kell tenned, mert nagyon szerettem a feleségem és látni akarom legalább az arcképét!... Nagyon szerettem, érted?... Dehogy érted te meg, hogyan tud Zoárd lovag szeretni!... Tudod, szebb volt, mint májuskor a gyöngyvirág... szebb volt, mint a harmatban fürdött napsugár... hab volt a termete s meghasadt gránátalma az ajka... holdsugárból szőtték bűvös tündérek a haját... s a mosolygását a rózsás hajnaltól lopta... Zoárd elhallgatott s meggörnyedve bámult maga elé; szemében különös fény villogott. — És hogyan halt meg?... — kérdé a piktor szent csodálkozással. Zoárd felpattant, nagyot csapott az asztalra, hogy a hatalmas kancsó táncot járt s úgy ordította. — Megöltem!... Hallod-e?... Megöltem a saját kezemmel! Az utolsó szó már hörgésbe fuit s Zoárd teljesen kimerültén rogyott vissza a székbe. A piktor megborzadt, s csak hosszú percek múltán kérdé. — Hogyan tehetted?... hiszen most mondtad, hogy nagyon szeretted!... Zoárd hallgatott... mélyen hallgatott, mélyebben, mint vízkeresztkor a sírok hallgatnak ... — Hogyan tehetted hát?... — sürgeté a piktor. Zoárdból erős zokogás tört elő. — Megcsalt!... megcsalt... megcsúfolta 6- szülő fejemet!... A piktor tágranyitotta szemét, úgy bámulta a vergődő embert. — És megölted mind a kettőt, úgy-e?... Zoboky Zoárd sóhajtott. — Nem... Nem... Úgy történt, hogy vadászni voltam... hosszú hetekig odamaradtam. .. de még maradtam volna tovább, mert a vad mind messzebb és messzebb csalt — azonban egyszerre egy vadon közepén elfogott a vágy fiatal feleségem forró ajka, liliom dereka után... Nem tudtam tovább maradni s idő előtt hazatértem... Erősen alkonyodott már, mire a kapuhoz értem... A szívem lüktetett, ajkam kiszáradt a perzselő csók utáni vágyban. .. Hittem, hogy feleségem is így gyötrődik utánam... hogy ő is nehezen várja jöt— tömet... Meg akartam hát lepni és lábujj - hegyen lopóztam ágyasháza felé... S amint odaértem, a ház előtti rózsalugasból halk, forró, szerelmes suttogás és bársonyos csókok lágy suhanása ütötte meg fülem... A feleségem volt!... Hallod-e, piktor, a feleségem csókolózott s a feleségem fülébe sugdostak szívcsaló édes szavakat s a feleségem meghallgatta, sőt viszonozta a forró, édes szókat!... Ki volt a másik?... Nem tudom!... Vérben forgott a szemem, zavart volt a látásom'... Nem tudom... Felkaptam fegyverem s célzás nélkül közibük lőttem... A másik gyorsinú volt és megugrott... de a feleségem... szó nélkül rogyott össze... A piktor egyszerre elsápadt, térde jnegrogygyant, megtántorodott, úgyhogy hirtelen meg kellett fogóznia a súlyos tölgyfaasztalba, hogy el ne essék. — A feleségedet érte a golyó?!... — kérdé fojtott, síró hangon. Most hirtelen fellobbant agyában a sok-sok kaland között egy, mely a legnemesebb volt valamennyi között... Firenzébe igyekezett akkor ... öt évvel ezelőtt... Ezen a vidéken haladt át s betért a kastélyba... Csak az úrnőt találta otthon... Az úrnőt, kinél szebbet még el nem képzelt az ő istenáldotta fantáziája sem ... Megkérte, hogy csak egy vázlatot készíthessen gyönyörű arcáról... Az asszony nevetve egyezett bele... S a vázlat sehogy sem akart elkészülni... Mindennap újra kellett kezdeni, mert az asszony mindig más és más volt... Az ajkát véresre harapdálta tehetetlenségében... Az asszony azonban csak mosolygott kínlódásán. .. egyszer aztán — belátva, hogy meddő a fáradozása — messze hajította irónját, vázlatkönyvét s egy vad, erőszakos öleléssel magához szorította az asszonyt s ajkát ajkára tapasztotta. .. Első pillanatban mindketten megdöbbentek ... menekülni akartak egymástól — de akkor már Ámor minden bilincseknél erősebben egymáshoz láncolta őket... Gyönyörű órák következtek ezután. Este, mikor a hold felbukkant a kastély rézveretes tornya mögött — a cselédség pedig pihenőre tért, — epedve, szerelmesen várták egymást a rózsalugasban... Egy este azonban a gyönyörű idilt goromba fegyverdörrenés zavarta meg... Ő elfutott, s folytatta útját Firenze felé... Sokáig nem tudta feledni a gyönyörű kalandot, de később — új szerelmek, Firenze forró ege, új színek, a lázas munka felejtették vele az egészet... Lelkét egészen megtöltötték a jövendő álmai s ezek az álmok kitörölték leikéből a múlt emlékeit... De rncst egyszerre zúgó árként szakadt fel a múlt lelkében... Egyszerre világos lett előtte, hogy a véletlen kiszámíthatatlan szeszéllyel újra odavezérelte, hol öt év előtt járt... — Úgy volt!... — mendá Zoárd lovag tompán. A piktor nem mert föltekinteni. Lecsüggesztett fejjel hallgatta tovább a lovagot. 18
