Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
MÁTYÁS ANYJA Szilágyi Örzsébet Levelét megírta, Szerelmes könnyével Azt is telesírta. Fiának a levél Prága városába örömhírt viszen a Szomorú fogságba. ’’Gyermekem, ne mozdulj Prága városából; Kiveszlek, kiváltlak A nehéz rabságból. Arannyal, ezüsttel Megfizetek érted, Szívemen hordom én A te hazatérted. Ne mozdulj, ne indulj. Én egyetlen árvám! Ki lesz az én fiam, Ha megejt az ármány?” “Adassák a levél Hunyadi Mátyásnak Tulajdon kezébe, Senkinek se másnak!” Fekete viaszból Nyom reá pecsétet; Könyöklőn várnak az Udvari cselédek. “Ki viszi hamarabb Levelem Prágába? Száz arany, meg a ló Teste fáradsága.” “Viszem én, viszem én. Hét nap elegendő.” “Szerelmes szívemnek Hét egész esztendő!” “Viszem én, hozom én Válaszát három nap.” “Szerelmes szívemnek Három egész hónap!” “Istenem, Istenem, Miért nem adál szárnyat Hogy utolérhetném Az anyai vágyat!” S ahol jön, ahol jön Egy fekete holló, Hunyadi paizsán Ül ahhoz hasonló. Lecsapott, lecsapott Fekete szélvészből, Kikapá levelét Az anyai kézből. “Hamar a madarat!... El kell venni tőle!” Szalad a sokaság Nyomba, hogy lelőj je. Madarat nem egyet. Százat is meglőnek: Híre sincs, nyoma sinca A levélvivőnek. Napestig az erdőn Űzeti hiába: NAGY EMBEREK GYERMEKKORA HUNYADI MÁTYÁS Már gyermekkorában megmutatta Mátyás, hogy milyen fából lesznek a királyok. Kilenc éves volt még csak, amikor úgy tudta a latin költőket, mint a Miatyánkot. Nagybátyja, az öreg Szilágyi Mihály nagy gyönyörűséggel eltelve azt szokta mondani ilyenkor: ez a fiú tudósnak született. Egyszer a vajdahunyadi várban elveszett Hunyadi Lászlónak a vadászkürtje. Igen kedves jószága volt ez a kürt, nemcsak azért, mert igen szépen ki volt faragva s ezüsttel foglalva, de leginkább azért, mert azt emlékbe kapta Báthorytól, aki Várna alatt esett el. Hét ember volt fent szolgálatra ebben az időben. A várnagy azt akarta, hogy addig vereti mind a hetet, amíg a tettes bevallja bűnét. Mátyás meghallotta ezt és nem engedte meg, mert micsoda igazság lenne az, hogy hat ártatlan ember szenvedjen egy bűnös miatt. Ehelyett maga elé hivatta az oláh szolgákat, akik a gyanúsítottak voltak. Sorba állította maga elé az embereket s egy latin verset mondott úgy, hogy minden szótagnál a másikra mutatott. A végszónál azt kérdezte: nem te vagy-e a tettes? Éles szeme azonban észrevette, hogy az egyik szolga elmosolyodott. Hirtelen rámutatott Mátyás s rákiáltott: te vagy a tettes A meglepett bűnös térdre rogyott s bevallotta vétkét. Az öreg Szilágyi nagyot bámult, mikor ezt meghallotta s azt mondta: ez a fiú bírónak született! Egyszer panasz volt a majorban, hogy valami hiúz lejár az erdőből s a nagyasszonynak a legszebb kecskegidáit fojtogatja. Már sokszor lestek rá, de nem bírták meglőni, mert a hiúz igen ravasz állat. Mátyás hallotta a panaszt, vette a tegezét és nyilait s lement a majorba a hiúzt lesni. A hiúz azonban eszes állat. Midőn a majorhoz közel ért, megérezte, hogy lesnek rá s visszafordult az erdőbe. A gyermek hirtelen fölkapott kis tatár lovára, csak úgy szőrén, nyereg nélkül s nyargalt a vad után. A cseles vad messze becsalta maga után az erdőbe üldözőjét s hirtelen fölfutott egy óriási nagy bükkfára. Annak az oldalán volt egy nagy odú, oda bujt be. Oda már nem mehetett utána a fiú. Mit csinált tehát? Leszállt paripájáról, azt kicsapta a fűre legelni, maga pedig leült a bükkfa elé, az odú nyílásával szemközt, azzal az elhatározott szándékkal, hogy a hiúzt kiéhezteti onnan. A makacs fiú ott állt egész nap étlen-szomjan a fa alatt, annyi időre sem hagyta el helyét, hogy a patakhoz lefusson vizet meríteni, hisz azalatt az ellenség megmenekülhetett volna. Eljött az éjszaka is, Mátyás nem tágított s nem mozdult helyéről. Egész éjjel állva maradt, hogy el ne aludjék, de ellensége várát is kövekkel ostromolta, hogy az se tudjon elaludni. Végre a hiúz sokalta meg a várakozást. Az éhszomj kitörésre kényszerítette, de vesztére, mert Mátyás nyila keresztül szegezte torkát. Mátyás a prédával diadalmasan tért vissza a majorba. Az öreg Szilágyi nem állhatta meg, hogy ne mosolyogjon, amint ezt hallá és örömmel mondta: ez a fiú hadvezérnek született! Valami diákot fogadtak föl egyszer a kastélyba, hogy ami Éjfélen kocognak özvegy ablakába. “Ki kopog, mi kopog?” Egy fekete holló, Nála még a levél, Vagy ahhoz hasonló. Piros a pecsétje, Finom a hajtása; Ó áldott, ó áldott A keze írása! Arany János. 60
