Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
de feleségének nem szólt az ajándékról és elment hazulról. Amíg ő odajárt, rongyszedő ment el a ház előtt és kiabálta, hogy ócska ruhát, vasat, cserepet vesz. Az aszszonynak eszébe jutott a repedt cserépfazék, úgyse használják, gondolta, hát előkereste és eladta. Mire Hasszán hazajött, se híre, se pora a sok aranynak. Kétségbe volt esve, szégyelte magát jótevői előtt, de nem vádolhatta feleségét, mert szegény asszony nem tudhatta, hogy pénzt rejteget az ócska fazékban. Miért is nem szólt neki? Csak úgy irultpirult, mikor Saad és Saadi ismét beállított hozzá és vagyoni állapota iránt érdeklődött. — Az Isten sem akarja, hogy gazdag ember legyek —■ sóhajtotta Hasszán — nem sikerül semmi, hiába halmoztatok el pénzzel. Saad most ólompénzt vett elő zsebéből és átnyújtotta Hasszánnak: —■ Meglátod, ez a pénz szerencsét hoz — mondta. Aznap este szomszédjuk, a halász állított be hozzájuk és pár fillért kért kölcsön, hogy fonalat vehessen, mert hálóját ki kell foltozni. Hasszán odaadta neki a kapott ólompénzt, a halász pedig hálából szép, nagy hallal kedveskedett neki. Mikor Hasszán felesége kibontotta a halat, gyönyörű nagy, csillogó gyémántot talált a gyomrában, mellyel boldogan, csodálkozva futott férjéhez. Éppen jött egy barátnője, kinek férje drágakövekkel kereskedett és mindjárt kijelentette, hogy ez a drágakő igen értékes, majd átküldi férjét, becsülje meg a követ és vegye is meg, ha szüksége van rá. A kereskedő rövid alkudozás után százezer aranyat fizetett a gyémántért. Hasszánból egy csapásra gazdag ember lett. Hálát adott Istennek a hallatlan nagy szerencséért és alig vár(Folytatás az előző oldalról.) (Folytatás a túloldalon.) Mi 'már megbontottuk a falat, csak vigyázz, óvatosan lépkedj. A daliás kapitány nem mondatta magának kétszer. Átbújt a keskeny nyíláson, és ott találta magát a zokogó Gyöngyharmat mellett. Megérintette a karját. Gyöngyharmat először nagyon megijedt, és fel akart kiáltani, de a daliás kapitány a fülébe súgta: — Ne félj, szépséges Gyöngyharmat, azért jöttünk, hogy kiszabadítsunk... Aztán karjaiba kapta a királykisasszonyt, és amilyen gyorsan csak tudott, megindult vele az alagút kijárata felé. Vakond Vazulnak meg Sün Simikének még arra is volt gondjuk, hogy betömjék maguk mögött az alagutat, hogy még csak ne is sejtse Gergő, hol szöktették meg a manókirály leányát. Aztán letették az ásót, meg; lapátot és ők maguk is a várba siettek. A testőrök daliás kapitánya köpenyébe takargatta a királykisasszonyt, hogy meg ne ázzon, és megígérte, hogy soha többet nem hagyja magára egy percig sem. — Soha többet nem fog bántani a gonosz Görgő. Nem leszel senki másnak a felesége, csak nekem. Feleségül jössz-e hozzám, szépséges Gyöngyharmat? Gyöngyharmat felnézett a daliás kapitányra, és úgy felelt: —■ Feleségül megyek hozzád, daliás kapitány, ha apámuram is beleegyezik. Meg sem állt velük a ló a kristályfalú várig. Ahogy beléptek a nagy kapun, hát csak megesendült-kondult a vár fala, és olyan szépen muzsikált, hogy aki csak meghallotta az erdő kerekségén, mind odaszaladt, és ámult-bámult gyönyörűségében. Meg is gyulladt mindjárt minden lámpa, és nagy fényesség támadt köröskörül. A szél zúgása is alábbhagyott, hiszen már elvégezte feladatát azzal, hogy összeterelte a felhőket, és vihart keltett, és így Sün Samuék megáshatták az alagutat. ó, milyen nagy volt a Csupaszem király öröme és Csupafül királyasszony boldogsága, mikor újra karjukba zárhatták egyetlen gyermeküket!... Sokáig nem tudott senki elaludni az erdőben az örömtől. Az állatok meg sem várták a reggelt, mindnyájan odatódultak a vár elé, hogy újra megláthassák a gyönyörűséges királykisaszszonyt, akinek aranyból volt a szíve és ezüstcsengetyű a kacagása. Mókus Máli is ott volt Mókus Matyival, Pacsirta Pál a feleségével, Pannával, a Varjú-házaspár a gyerekekkel, Rigó Rózsika, Nyuszi Nusi és mind-mind, akik csak az erdőben laktak. Szarka Szidi egy világért el nem maradt volna, és éppen tizenötödször mondta el, hogy 6 volt az egyetlen, aki Görgőt látta, mikor elrabolta a királykisasszonyt, és ő lármázta fel az erdőt, hogy siessenek segítségére... Kakukk Krisztina nem is tűrhette sokáig ezt a dicsőséget. Oda is szólt neki: — Mi a te dicsőséged a Sün Samué mellett, aki nem beszéli el mégsem mindenkinek, mit tettek Gyöngyharmat érdekében, a fiával együtt. Igazán meg is érdemlik, hogy a király kitüntesse őket. Sün Samu és Sün Simike fent voltak a király színe előtt, és az a legmagasabb kitüntetést ajánlotta nekik. Sün Samu azonban szerény volt. —• Felséges Csupaszem, — szólott — köszönjük kegyeidet, de mi nem kitüntetésért segítettünk kiszabadítani Gyöngyharmatot. Elég nekünk annyi is, ha tudjuk, hogy szeret minket a királykisasszony, és te is szereted az erdő népét. Gyöngyharmat rámosolygott a kedves Sün Samura és Sün Simikére, a régi, gyönyörű mosolygással, és megkérte, tolmácsolják háláját Vakond Vazulnak és feleségének is, mivel ők nem jelentek meg a királyi várban. Kényes szemük nem bírta el a nagy világosságot... Tücsök Tini és Tücsök Tamáska örömükben vidám új nótát húztak a nagy kapu előtt, s a békák sem tértek addig nyugovóra, 58
