Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-09-01 / 9. szám

*

TATÁRDULÁS Értavi Barát-IV. Béla királyt Európa udvarai magára hagyják.

a keleti útját járó Juliánus barát 1237 táján keményhangú levelet hoz IV. Béla királyunknak.

“Én, a Khán, az égi király követe — szólt az írás —, kitől hatalmat kaptam a földön magukat megalázókat felmagasztalni s az ellenkezőt eltiporni, csodállak téged, magyarok királya, hogy mikor már harmincszor küldtem hozzád követeket, miért nem adsz semimi választ, miért nem küldesz sem követet, sem levelet. Tudom, hogy gazdag és hatalmas király vagy, sok katonád van, és nagy országot kormányzói, s ezért nehezen is fogsz nekem meghódolni. Pedig üdvösebb és jobb volna neked, ha önként diám vetnéd magadat. Értesültem arról is, hogy kun szolgáimat tartod oltalmadban, s ezért meghagyom neked, ne tartsd őket tovább magadnál, nehogy ellenségeddé legyek miattuk, kiknek könnyebb menekülni, mint neked, mert ők ház híján sátorban lakván, talán elkerülhetnek, de te házban lakói, váraid, városaid vannak, hogy menekülhetsz te kezemből?”

A levélhozó hírei a hadrakelt tatár seregről, annak eddigi győzelmeiről, szervezettségéről, nagyságáról, fegyelmezettségéről, mindent letipró erejéről, vérszomjas kegyetlenségéről, vezérei “ördögi körmönfontságáról”, a hihetetlenséggel voltak határosak. Európa nem is hitte el. Különben is a pápát és a császárt a maguk egymás közt dúló háborúja foglalta el. .

(Folytatás a túloldalon.)

TÖRTÉNELEM: KITŰNŐ

(Folytatás)

Bár a vidékről más hireket hoztak a fáradt vándorok, lángolószemű, kopottruhás fiatalok, kik közül nem egy élelmiszere« autón, zörgő szekéren sietett a Fővárosba, a harcolókhoz csatlakozott, mert Északkelet felől egyre több dübörgő tank érkezett az orosz határ felől.

Óbudán, a Filatori kanyarnál, hol a kis helyiérdekű masina fut a Római Fürdő felé, két katona állta el minden jármű útját. Az egyik, alacsony, köpcös, szürkészöldruhás katona hamisítatlan keleti hangsúllyal biztatta az érkezőket:

— Davaj, davaj...

Ó, ez a szó! Tizmillió magyar közül kilenc ismerte. A többi csak azért nem, mert túl fiatal volt hozzá, hogy bármit is megértsen. Azt jelenti, hogy: gyerünk már, siessetek már, nem látjátok, hogy kezünkben a géppisztoly, s közibetek lövünk?... Siessetek, az idő sürget, fel kell forgatnunk, fel kell falnunk az egész világot, hát csak davaj, davaj!

De ha nem szólal meg a katona, akkor is tudja minden gyerek, hogy ez a köpcös, moeskosgallérú csak orosz lehet, arcából kilátni, két szeméből kinézni, hogy ez nem magyar, mint az a másik, pedig ruhájuk is egyforma, egészen. Az még végig is simítja a szembenjövő szekér őszhajú, hajlott kocsisát.

Ki tudja, mit gondol egy egyszerű magyar legény, kit orosz katonaruhába bujtattak, kezébe fegyvert adtak, hogy őrt álljon a másikkal, az orosszal, kit inkább kéne kiverni az országból, mint segíteni... Tán a bakonülő öreg parasztban apját látja, ki távol, valami kis faluban arca verejtékével termékenyíti a gazdag magyar földet...

Csak egy pillantást vetnek a szekér hátuljába, mely lisztes zsákokkal van tele. A zsákok tetején ülő, szemrehúzottsapkás, unottarcú két parasztfiúra ügyet sem vetnek. Azok se rájuk. Elnéznek a Hármashatárhegy teteje felé, mely olyan közel van már, hogy a kopasz erdők közt meg tudják különböztetni a sötétzöld fenyveseket. Csak mikor már távol vannak a kanyartól, néz össze a két egykedvű fiatal.

— Közeledünk, János — azt mondja az egyik, a szélesebbikvállú, csendesen, kinek foltos, fekete sapkája alól ugyan kutató, szürke szem néz széjjel. A vékonyabb, napsütöttarcú, János, csak bólint. Mit is mondhatna? Hogy a zsákokban hozott liszt sosem fog megérkezni az orosz katonai parancsnokságra, ahová irányítva van, mert mást határoztak felőle a kocsin ülők? Vagy hogy a zsákok alatt még mindig vígan kotyog a kishordó törköly, hogy majd felmelegítse az esős éjszakán virrasztókat?... Ezeket úgyis tudták mindnyájan.

— Szent Antal segélj! — fohászkodik az öreg paraszt a bakon, s arébb, az óbudai Nagytemplom előtt bütykös mutatóujját kucsmájához emelinti. A két sovány pejló közé suhint ostorával, s azok vidámabbra fogják a lépést.

Az eső csendesen szemerkélni kezd ismét. A péküzletek előtt végtelen sor kígyózik, fázó, topogó emberek várják, hogy rájuk

48