Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
Jean Paul, Sartre: VÉGE A JÁTÉKNAK (Jean-Paul Sartre a mai modem francia irodalom egyik legnagyobb alakja (1905- ben született). Ő az exisztencialista gondolat hirdetője, és mint író és filozófus a fiatal generációra igen nagy hatást gyakorol. Filozófiája az emberi lény analízisén alapszik, az ebből szerzett eredményeket az emberi lét különböző helyzeteire alkalmazza, és azt a végeredményt vonja le, hogy az embernek mindenfajta törekvése hiábavaló, létezése pedig abszurdum. Nem hisz a túlvilági életben. Ismerve Sartre filozófiáját, roppant érdekes olvasni a KÁRPÁT mostani számában kezdődő regényét, VÉGE A JÁTÉKNAK, melyben éppen az ember halálon túli létezésével foglalkozik. A VÉGE A JÁTÉKNAK című regényt az író film-forgatókönyv formájában írta, így még sokkal elevenebben, filmszerű gyorsasággal peregnek az egyes jelenetek. A KÁRPÁT ennek az új regénynek a közlésével meg akarja ismertetni olvasóival a legmodernebb irodalom képviselőjének egy müvét. Érdekes megjegyezni, hogy Jean-Paul Sartre az 1956-os magyar szabadságharc hatására addigi politikai meggyőződését teljesen megtagadta nyilvánosan és több színdarabjának bemutatását a magyar menekültek megsegítésére ajánlotta föl.) Eve szobája. A félig leeresztett redőnyökön át csak gyenge fény nyomul a szobába. Egy sugár egy női kézre esik, amely görcsösen markolja a szőrmetakarót, megcsillan a jegygyűrűn, felkapaszkodik a karon, és végül megvilágítja Eveline Char lier arcát... Szeme be van hunyva, orra meghegyesedett, látszik rajta, hogy fájdalmai vannak, ide-odadobálja magát, és halkan nyög. Az ajtó kinyílik, a küszöbön egy körülbelül 35 éves férfi áll. Az öltözete elegáns, sötét haja van, szép fekete szemekkel és egy kis Menjoubajusszal. Ez André Charlier. Fürkészve vizsgálja a feleségét, de tekintetében nincs semmi gyöngédség, csupán hideg figyelem. Belép, hangtalanul csukja be maga mögött az ajtót, lábujjhegyen lopódzik át a szobán, és közeledik Evehez, aki nem hallja a jöttét. Az ágyában fekszik, hálóinge felett elegáns reggeli köntöst visel, lábaira a szörmetakaró borul. André Charlier egy pillanatig figyeli feleségét, akinek arcán szenvedő kifejezés ül, aztán lehajol, és halkan megszólal: — Eve... Eve... Eve nem nyitja fel a szmét. Görcsösen eltorzult arccal alszik. André ismét felegyenesedik, pillantása az ágy fejénél lévő asztalka felé fordul, ahol egy pohár áll vízzel. Egy kis csöpögtetős üveget húz elő a zsebéből, a pohár fölé tartja, és lassan néhány cseppet csöppent belé. De mikor Eve megmozdítja a fejét, hirtelen bedugja az üvegecskét a zsebébe, és átható, hideg pillantást vet a feleségére. Charlierék szalonja. A szomszéd szalonban egy fiatal leány a kitárt ablaknak támaszkodik, és lenéz az utcára, ahonnan egy felvonuló csapat ütemes lépései hallatszanak. André Charlier belép a szobába, becsukja maga mögött az ajtót. Most aggodalmas arckifejezést ölt. Az ajtócsukódás zajára a leány megfordul. Csinos és fiatal — talán tizenhét lehet — és noha most komoly és feszült, mégis van az arcában valami gyerekes. Kint, a csizmák ritmusára, amik az aszfalton kopognak, egy nyers induló hangzik fel. A leány sietve becsukja az ablakot, látszik rajta, hogy csak nehezen uralkodik az idegességén, és mialatt megfordul, ingerülten mondja: — Kora reggel óta szünet nélkül masíroznak! André, mintha nem is venné őt észre, néhány lépést tesz, aztán megáll a kerevet mellett, arcán mély megilletődés kifejezésével. A leány melléje lép, és aggodalmasan figyeli az arcát. A férfi felemeli a fejét, egy pillantást vet rá, és fatalista szájmozdulattal szól: — Alszik... — Gondolod, hogy még egyszer egészséges lesz? André nem válaszol. A leány izgatottan rátérdel a kerevetre, és megrázza André karját. Közel van a síráshoz, és egyszerre kitör: — Ne kezelj engem végre is úgy, mint egy gyereket! Felelj! André rápillant fiatal sógornőjére, gyengéden megsimogatja a haját, aztán annyi testvéri szeretettel, és visszafojtott bánattal a hangjában, amennyit csak bele tudott erőltetni, mormolja: — Minden erődet össze kell szedned, Lucette. Lucette zokogásban tör ki, és fejét a kerevet támlájára hajtja. Kétségbeesése mély és igaz, de roppant gyerekes és nagyon önző; alapjában véve nem más ő, mint egy elkényeztetett gyerek... André halkan suttogja: — Lucette... Lucette megrázza a fejét: — Hagyj... hagyj most... Nem akarok erős lenni. Az egyszerűen gyalázat. Mi lesz most belőlem őnélküle? André még mindig simogatja a haját, aztán 36
