Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-09-01 / 9. szám

Vaszarу Gábor: GYEREKKOR Azt hiszem, nincs olyan ember, aki visszatekintve elmúlott életére meg ne döbbent volna. Száznyolcéves rokonunktól egyszer megkérdezték, mi a vé­leménye az életről. Abszintes poharához verve a pipáját emígy lelelt: —• Rövid és buta. Ha visszatekintek a saját életemre, van min csodálkoznom jó magamnak is. Mesélik, hogy születésemet megelőzőleg két nagynéném összeveszett azon, melyiknek a neve után kereszteljenek el. Az egyiket Klotildnak, a másikat Eleonórának hívták. Mindketten arra számítottak, hogy nőnek szülétek. A mi családunkban többnyire katonák, papok és gazdászok voltak. Egyik nagybátyám, aki katona volt, kijelentette, hogy nem érdekli, minek szüleiek, ő majd katonát nevel belőlem. Ab­­tretten! Főpap nagybátyámnak viszont az volt a kivánsága, hogy pap legyek. Ilyen előzmények után jöttem a világra. El lehet kép­zelni lelkivilágomat. Viszont festőművész nagybátyám megnézett mint újszülöttet, és egyáltalán nem mondta meg, mi legyek. Ez mélységesen megdöbbentett. ötéves koromban végre megkérdezték tőlem is, hogy mi leszek, ha felnövök. — Mama, én vendég leszek. A vendégeknek van a legjobb dolguk: minden ételből két­szer kapnak enni, és nagyon kérik őket, hogy még ne menjenek el. Anyám leánykorában színésznőnek készült, de apám ked­véért lemondott erről a pályáról. Apám festőművésznek készült, és szintén lemondott róla. Jó magam, ha megkérdeztek volna, feltétlen lemondok az életről magáról is. Hétéves koromban apám észrevette, hogy valaki a festmé­nyeibe belefesteget: a férfiaknak hosszú hajat, a nőknek bajuszt és szakállt p ingái. Igen helyes megérzés alapján rögtön a hóna alá kapott, és olyan erősen lebeszélt erről a pályáról, hogy két napig állva étkeztem, és hason fekve aludtam. Tizenkétéves koromban egyik öcsém közölte velem, hogy biztos tudomása van arról, melyik pálya az, ahol a legkevesebbet kell tanulni. — Legyünk írók, — mondotta könnyedén, — azoknak nem kell sokáig iskolába járni. Petőfinek se volt érettségi bizonyít­ványa, és átlag elég sokra vitte. Miután négyünk közül egyikünk se szeretett iskolába járni, mindnyájan elhatároztuk, hogy írók leszünk. Ekkor írtam az első regényemet, amelynek “Dankl Gorgon” volt a címe. Ezerkétszázoldalas regényemben természetesen Dankl Gorgon egy utolsó, pimasz gazember volt, akit egyenesen külföldről hozattam a regénybe, hogy Erzsikét megölje, aki circa 50 oldalon keresztül tetszhalott volt, de végül is győztek a sze­relmesek, és mindenki elnyerte méltó büntetését. Többre nem emlékszem. Nagyon valószínű, hogy Dankl Gorgont is megöltem. Már két kötetre valót írtam belőle, de senki sem akarta elol­vasni, mert mindnyájan írtunk, és olvasásra senkinek sem volt ideje. Egyedül a cselédlányunk olvasta a regényem éjszakánként (nemes lélek), nappal azután takarítás közben elaludt, és ezért száműzték, illetve felmondtak neki. Két év múlva azután visszajött hozzánk látogatóba, és a regény folytatását kérte. Egyetlen olvasóm kedvéért megírtam a harmadik befejező kötetet is. Old England Egy bíró kocsit bérel, és a Charing Crossra hajtat. A kocsis az út végén tizennyolc pencet kér. — Meg merne esküdni — kérdezi a bíró, — hogy ma­gának ennyi jár? — Igenis — válaszol a ko­csis. Erre a bíró kiveszi zsebé­ből a bibliát, megesketi a ko­csist. Majd átnyújt neki hat pencet. — A többi az esketésért jár — felel a bíró. — Ez a tak­sám. Mai gyerek A kis Sanyi testvérkét kap. Nagy gyanakvással szemléli a csecsemőt. Se haja, se foga, láthatólag elhibázott konst­rukció. — Mama, — szól Sanyika, nincsenek ennek a gyereknek pótalkatrészei? Jó apa. — Na kislányom, — szól az apa, — éppen most kérte meg a Sándor a kezedet. — Ó, apukám, nem szeret­ném anyukát itthagyni. — Sebaj, kislányom, vihe­­ted őt is magaddal. Vigasztaló — Hol van az orvosi ren­delő? ( — A tizedik emeleten. — Liftjük van? — Az nincs, de félemele­tünk van. — Szeret? 27

Next

/
Thumbnails
Contents