Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
Pedagógia Ez volt az első ebédjük saját otthonukban, amióta nászújukról visszatértek. Az asszony főzött, mert még nem értek rá szakácsnőt felfogadni. ő volt a piacon is, ő terített és tálalt. Az édesanyja is ott volt, hogy az első tanácsokkal ellássa leányát. A leves kiosztása közben a férj hirtelen felállt és kifelé indult. A felesége utána szólt: — Hova mégy? — A sótartóért. Pár pillanat múlva már jött is a sótártóval. De alig lépett a szobába, a sótartó kiesett a kezéből és cserepekre tört a parketten. Az asszony és az anyja ijedten néztek egymásra, a férj morózus arcot vágott és hozzálátott a leves kanalázásához. Aztán betálalták a húst. A férfi megint felállt és kirohant. Az asszony megrémülve kiáltotta: — Hova rohansz? — Vízért. Egy üvegkancsóval és három pohárral jött vissza a konyhából. De mingyárt az ajtóban lecsúszott a kancsó a tálcáról és széjjelzúzódott. Két velőtrázó sikoly, aztán temetői némaság és levertség. A tésztánál harmadszor is felállt a férfi, de a felesége lefogta. — Nem engedem, hogy kimenj ... Mi hiányzik? — A fogvájó. — Majd behozom. — De édes gyermekem, csak nem hagyom, hogy te strapáid magadat. Az asszony szeretettel megsimogatta a férj arcát: — Te drága... köszönöm, hogy ilyen gyöngéd vagy... De mégis én megyek a fogvájókért, mert te összetöröd az egész konyhaberendezést. — Látja, mama, — fordul anyósához a férj — a gyöngédség a legjobb pedagógia. Ha ma nem törtem volna össze szándékosan a sótartót és a vizeskorsót, mindig én szolgálhattam volna ki őt és nem fordítva. s Ígérem, hogy mostanhoz egy évre látni fogják a különbséget a régi és az új rendszer között. Csak persze ehhez is kell egy kis idő, mint minden egyébhez. Máról holnapra nem lehet eredményt fölmutatni. Öreg Lukács megcsóválta a fejét. — Nem tetszett engemet megérteni Lássa, a Szentirásban írva vagyon, hogy amikor az angyalok megjelentették volt a pásztoroknak, hogy megszületett a Megváltó, a pásztorok fölkerekedtek, s elindultak a csillag után, hogy szemükkel lássák. Nem mintha nem hittek volna az angyalnak, dehát csak buta pásztorok voltak, akárcsak én, meg a többiek itt, s szemükkel akarták látni, hogy milyen is az a Megváltó Jézus. Nöhát, ha műnk is fölkerekedhetnénk nehányan hogy szemre vegyük ezt az újféle megváltót, meg az ő országját, hát nem kellene annyi sok szót cibálni itt össze-vissza. Mert amit az ember a tulajdon két szemivei lát, azt osztán el is hiszi, igaz-e emberek? Tartózkodó morgás volt a felelet, s Emánuel meg a kapitány újra súgdosódni kezdtek. A kapitány szeme kíváncsian méregette az öreg bajuszos pásztort, majd bólintott. S Emánuel mondta, mosolyogva, szinte vidáman: — Lukács bácsi igazán fejin találta a szöget! A kapitány úrnak is az a véleménye, hogy ez a legjobb megoldás. ígéri, hogy kieszközli az engedélyt ahhoz, hogy egy szűk küldöttség, mondjuk három ember elmehessen a Szabadság Országába, és megtekinthesse mindazokat a nagyszerű intézményeket, melyeknek egyetlen célja a nép boldogítása. Mindnyájunk nevében köszönöm Lukács bácsi indítványát, és igyekezni fogunk, hogy az minél előbb megvalósulhasson. Addig is azonban haladunk a magunk megkezdett útján. A javak igazságos szétosztására tervezetet dolgoztunk ki Jábó és Máté elvtársakkal, ugyancsak a közmunka megszervezését illetően. Be kell jelentenem, hogy a bánya egyelőre a megszálló katonaság ellenőrzésé alatt marad. Munkaerőt a község köteles adni, tervezet szerint naponta huszonnégy embert. Ebből a huszonnégyből tizenhárom már ott is van. állandóan, mint őrizet alatt álló megbízhatatlan elem, akik nyíltan kimutatták, hogy a nép ellenségei. Ezeket a megszálló katonaság állandó kényszermunkára ítélte. így hát a község csak tizenegy munkaerővel kell hozzájáruljon a bányatermeléshez. A rendelkezésre álló emberanyagból Máté elvtárs fogja hetenként kijelölni azokat, akik sorra kerülnek ennél a munkánál. A beosztás igazságos alapon történik, és kérek mindenkit, hogy vonakodás nélkül tegyen eleget a hívásnak, amikor sorra kerül. A bányaüzem sima menete előfeltétele a megszálló hadsereggel való barátságos együttműködésünknek... A teremben csönd volt, csak az eső kaparászott halk körmökkel a bádogtetőn. Az emberek össze-összenéztek, némán, gondtelten, s az asszonyok között halk pusmogás indult a sarokban. Emánuel befejezte a mondanivalóját, s körüljáratta szemét a tömegen. —• Van-e valakinek egyéb kérdése, vagy jelenteni valója? — kérdezte, s már emelkedni is kezdett a székből. Ebben a pillanatban hátul, az asszonyok sarkában kitört a vihar. — Mi lesz a bolttal? — rikácsolta egy éles hang, s egyszerre többen is belekiabáltak: — Elkergették Samu urat, s odatették azt a tökéletlen cigányt, aki egyebet sem tud mondani mint, hogy nincs, nincs! Honnan vesszük a lámpába való olajat? A lisztet? Bezzeg a karszalagosok zsákkal hordhatták el a boltból a holmit! A népnek mi maradt? Üres szavak, más semmi! Ezentúl a városig kell gyalogoljunk, ha szükségünk lesz valamire? Ezt nevezik maguk fölszabadulásnak, hogy a boltunkat is elveszik? — Csönd! — ordította el magát Boldizsár az asztalnál, s a két ajtónálló fenyegető ábrázattal fordult az asszonyok csoportja felé. De azokat nem ie'nett ám ilyen könnyen elhallgattatni. 14
