Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-09-01 / 9. szám
Csokonai Vitéz Mihály: (1773-1805) A REMÉNYHEZ Földiekkel játszó Égi tünemény, Istenségnek látszó Csalfa vak remény! Kit teremt magának A boldogtalan, S mint védangyalának Bókol untalan. — Sima száddal mit kecsegtetsz? Mért nevetsz felém? Kétes kedvet mért csepegtetsz Még most is belém? Csak maradj magadnak! Biztatóm valál; Hittem szép szavadnak: Mégis megcsalál. Kertem nárciszokkal végig ültetéd; Csörgő patakokkal Fáim éltetéd; Rám ezer virággal Szórtad a tavaszt, S égi boldogsággal Fűszerezted azt. Gondolatim minden reggel Mint a fürge méh Repkedtek a friss meleggel Rózsáim felé. Egy híát esmértem örömimnek még: Lilla szivét kértem; S megadá az ég. Jaj de friss rózsáim Elhervadtanak; Forrásim, zöld fáim Kiszáradtanak; Tavaszom, vígságom Téli búra vált; Régi jó világom Méltatlanra szállt. Oh csak Lillát hagytad volna, Csak magát nekem: Most panaszra nem hajolna Gyászos énekem. Karja közt a búkat Elfelejteném, S a gyöngykoszorúkat Nem irígyleném. Hagyj el, oh Reménység! Hagyj el engemet; Mert ez a keménység Úgy is eltemet. Érzem: e kétségbe' (Folytatás a túloldalon.) — Osond! — ordította Boldizsár, s Emámuel elvörösödve folytatta. — Én azt javaslom, hogy ennek a kérdésnek a végrehajtására válasszunk meg egy háromtagú bizottságot, s bizottsági tagokul ajánlom a közgyűlésnek Gidános elvtársat a szénégetők képviseletében, Lukács elvtársat a pásztorok képviseletében és Boldizsár elvtársat mint gazdát és a végrehajtó hatalom fejét! Egy pillanatig olyan csönd volt, hogy hallani lehetett kint az esőt, ahogy halkan kaparászott a bádogtetőn. — Van más jelölt? — kérdezte Emánuel. S ekkor mozdult meg Gidános az asztal végiben, Boldizsárral szemközt. Két súlyos fekete öklét az asztalra tette, s lassan felállt. — Várjunk egy csöppet, úrfi, — mondta nyugodtan, lassan és sötéten, majd szemét körüljáratta a figyelő embereken, — vagyunk itten sokan, akik bizonyos dolgokban nem látunk tisztán, és szives engedelemmel szeretnénk egyetsmást megkérdezni! —• Tessék — bólintott Emánuel mosolyogva, és a hangja árván keppant a néma teremben. Mindenki figyelt. És Gidános mondta. Megszegett nyakkal, keményen. — Először. Itt minálunk ebben a faluban emberölés csak egyszer történt, amióta én az eszemet tudom, s annak is tizenhat esztendeje immár. A gyilkost a törvény megbüntette volt annak rendje szerint. így volt, vagy nem így volt, emberek? A padsorok megmozdultak. — Úgy hát. — Csendőrök vitték el Piripókot! — Az hát, Piripók volt, a részeges! —• Késsel ölte meg az öreg Algya idősebbik fiát! —• Én magam ott voltam! Gidános bólintott, s szembe fordult Emánuellel meg a kapitánnyal. — Na már most, úrfi, itt emberölés történt a faluban, mégpedig nem csupáncsak egy embert, hanem egy egész családot pusztítottak ki! Én a kapitány úr nyelvit nem értem, különben magam kérdezném meg őkéimét, hogy miféle büntetést szab hát ki az ő törvénye a gyilkolás ellen? Miért immáron három nap is eltőtt, s az ember ölök még mindég szabadon járkálnak, s még csak a fegyverüket sem vette el tőlük senki! Emánuel a kapitányhoz hajolt, és szaporán sugdosott a fülébe. A kapitány szeme rávillant Gidánosra, s nehány kurta, haragos szót mondott. Emánuel arca vörös volt, s a fülei égtek. —• Elvtársak — mondta rekedten és akadozva, mint aki nem leli meg a helyes szavakat, — ez a kérdés kívül áll a mi hatáskörünkön, ez a megszálló hadsereg ügye. Ez... — Engedelmet kérek — sújtotta meg Gidános széles tenyerével az asztalt, — ez a mi ügyünk! Mert holnap az én családomat lődözhetik halomra, vagy a szomszédomét, ha úgy tetszik nekik! S nem azt mcndotta-é nekünk az úrfi odafönt a hegyen, hogy a Szabadító Megváltó, vagy mi a szösz, katonái úgy jönnek ide hozzánk, mint a tulajdon édes testvéreink? Hát már pedig ha az én testvérem rosszat cselekszik az én házomban, úrfi, akkor testvér ide, testvér oda, de én úgy kiszórom a kapumon, hogy a lába sem éri a fődet többé! —• Tiszta igazat mond! — rikácsoltak föl a fal mellett az asszonyok. — Meddig kell tűrjük a garázdálkodásukat? Nem az én lányomat is meghajszolták tegnap este a legelőn? Szabadítok, és a szegény ember malacát lopják? Nekik minden szabad, mi? — Csönd legyen! — dörrent rájuk Boldizsár, s a kapitány meg Emánuel halk izgatott szavakat váltottak. Majd, hogy a zaj mégsem ült el, a kapitány vörösre gyúlva kirúgta maga alól a széket, s felpattant. Ökle lecsapott az asztalra, és ettől csönd lett Mondott nehány kemény, csattanó szót, és Emánuelre nézett, aki lassan fölemelkedett, és remegő hangon tolmácsolni kezdte a szavakat: 12
