Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-08-01 / 8. szám

A SÜNDISZNó MEG A NYÚL VERSENYE

Amit nagyon sokan mesélnek, annak igaznak kell lenni! Bizonyára ez a történet is igaz, mert én nagyapámtól hallottam, aki meg a nagyapjától tanulta.

Szép őszi vasárnap reggel volt akkor éppen, aranyos fényt hintett a nap, könnyű szellő lengett a fák között, dalolt a pacsirta és zümmögtek a méhek, minden teremtett lélek jókedvű volt, így a sündisznó is.

A sündisznó háza falához támaszkodott, keresztbefonta karját és derűsen dúdolt valami régi kis dalt, már amennyre a sündisznó dalolni tud. Mialatt így dúdolgatott, eszébe jutott, hogy amíg a felesége megmosdatja és felöltözteti a gyermekeket, azalatt végigsétálhatna kicsit a földeken és megnézhetné, mi van a répájával. A répaföld volt ugyanis a legközelebb a házához s az egész család ott szokott ebédelni. Már meg is szokták, hogy sajátjuknak tekintsék.

Alig indult el, találkozott a nyúllal, aki ugyanilyen dologban járt, a kelkáposztáját akarta megnézni.

A sündisznó barátságosan köszöntötte a nyulat, de az csak félvállról felelt:

— Ugyan korán kezded a sétát még vasárnap is. Pedig ilyen lábakat igazán másra kellene tartogatni!

A sündisznó bosszankodott, mert maga is jól tudta, hogy görbe a lába s nem szerette, ha ezt emlegetik.

— No és te azt hiszed, hogy a tied többet ér? — kérdezte harciasán. — Próbáljuk csak meg, biztosítlak, hogy versenyfutásban könnyűszerrel legyőzlek.

— Akár rögtön hozzáfoghatunk — vágott vissza a nyúl. — Egy arany és egy üveg málnaszörp a díj.

— No, annyira nem sürgős — csitította a sündisznó. — öregapám sem futkosott éh(Folytatás a túloldalon.)

pögött róla a festék, ismerte fel, kit tréfált így meg a saját kíváncsisága. A kis kukta még sajnálkozott is rajta.

— Ó, ó, én ismerem ezt a madarat, Szarka Szidinek hívják. Nem emlékszel, Pamacs, ő volt az, aki a bálban egyedül táncolt, mert nem akadt táncosa...

— Hát te vagy az, Szarka Szidi? — csodálkozott rá Pamacs.

Szarka Szidi majd szétvetette a méreg, hogy még csak részvétet sem mutat iránta ez a szívtelen Pamacs. Megrázta tolláit, de bizony a vörös festék nem egykönnyen ment le róla. Gyorsan tovább röppent, de amerre csak járt, megfordultak utána az erdőlakók. Soha nem láttak még ilyen csodálatos pirostollú madarat, és nem ismerték fel, ki az. Szarka Szidi meg szégyenében bebújt fészkének legbelső zugába és csak éjjelenkint merészkedett ki a tó vizéhez fürdeni, hogy a vörös festék lekopjon róla. De bizony egy hét is beletelt, míg igazi tollát előtűnni látta, és az volt legnagyobb bánata, hogy addig sehová sem mehetett, hacsak azt nem akarta, hogy rajta nevessen az egész erdő. így — ó, jaj! — egész álló héten nem juthatott egy kis friss pletykához. ..

Pamacs, meg segítsége, a kis kukta, nyugodtan dolgozhattak. A vadszőlőnek minden egyes levélkéjét élén piros színűre festették. Igazán elgyönyörködhetett benne mindenki, aki csak ránézett. Hiba nem volt a munkájukban. Szinte táncolt az ecset a Pamacs manó kezében, vidáman fütyörészett munkájához, és egyre feljebb haladt a létra fokain. Mikor a vadszőlővel készen lettek, új festéket kevertek. Ezúttal rozsdabarna színnel dolgoztak. Sorra került még az öreg, százesztendős tölgyfa is, az, amelyiknél Harkály Hugó harangozó szokta elkopácsolni a delet. Aztán citromsárga festéket kevertek, meg narancssárgát. A kis kukta nagy élvezetet talált új munkakörében. Estére kelve már mindketten olyan festékesek voltak, hogy még a hátsó kapunál álló őr sem akarta elismerni, hogy ők is a Csupaszéin király alattvalóihoz tartoznak.

Meg kell hagyni, derekasan munkához láttak. Egy hét sem telt belé, és olyan volt az erdő, mintha kicserélték volna. Ezer színben pompáztak a falevelek, a bokrok s még a fűszálak is másszínű gúnyát kaptak, csak éppen a fenyőfák álltak régi köntösükben, mert az ősz tündére szigorúan meghagyta Pamacsnak, hogy azokhoz egy ujjal se nyúljon. Aztán, mikor már az egész erdő kerekségén elvégezte a két kis manó a festés nagy művészetét, holdfelkelte után megjelent Ősz tündér, nesztelen talpakon, hogy senki nem hallotta jöttét, és kezével végigsimított a fák színes levelein. Érintésére peregni kezdtek a levelek. Lassanlassan peregtek alá, betakarták az apró füveket. Kucsma Kati, érezve az éjjeli hűvös levegőt, gyorsan magára kapott egy jókora lehulló levelet, és csemetéit is betakargatta.

Reggel Mókus Matyi, amint kitekintett az ablakon, felkiáltott:

— Megjött az ősz! — és kinyújtotta a tenyerét az ablakon, hogy elkapjon egy lehulló levelet. A markában szorongatta egy darabig, aztán lepréselte a természetrajzkönyv lapjai közé, mert azt tartotta, hogy az első őszi levél, melyet sikerül röptében elkapni, mindig szerencsét hoz.

Nagy sürgés-forgás követte az ősz tündérének megjelenését az erdőben. Mindenki azon igyekezett, hogy ha még lehet, raktározzon télire magának, mert ki tudja, milyen hosszú lesz a tél, és Télapó soha nem szokta tréfára venni a dolgot.

Egy szép őszi napon aztán a manókirály is kiadta a nagy parancsot.

— Éppen itt az ideje, hogy leszüreteljünk, mert beáll a hideg idő, s mit csinálunk akkor? Ma jártam a szőlőskertben, és hallottam, amint panaszkodtak egymás között a szőlőfürtök, hogy úgy látszik, az idén már le sem akarjuk szüretelni őket.

60