Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
nie. Keserű élcelődéssel ekkor mondota: “Ember soha sem tudhatja, mit jobb tennie; atyámnak, nagyatyámnak azért kellett hazájokból elbujdosniok, mert királyuk ellen fogtak fegyvert; nekem azért, mert királyom mellett.’’ Később állítólag, Napoleon seregében újból szolgálatba állt. Benne kihalt a fényes múltú nemzetség. A francia hadseregben a legutóbbi időkig volt Bercsényi nevét viselő huszárezred. (Folytatás az előző oldalról.) Szent István tette európai nemzetté népünket. Tagadhatatlan, hogy a X. század Európája ellenszenvvel viseltetett velünk szemben. S még 997-ben is talán riadozva emlegették a nyugati népek a “magyarok nevét”, s lehet, még ebben az esztendőben is litániázták a “meglátogatott” kolostorokiban a “libera nos a sagittis hungarcrum”-ot, s bizonyosan voltak anyák is, akik velünk, magyarokkal, ijesztgették makrancoskodó gyermekeiket. Hiszen ötven év alatt nem mosódnak el a rossz emlékek a népek szivében, pedig már akkor a bajorok hercegnője ült minálunk a trónon. Bizonyságul, hogy a magyar fejedelem és népe őszintén vállalta, s híven megtartja “Krisztus békéjét”. S mert itt valóban “more christiano”, keresztényhez illően, élt az ifjú fejedelmi pár, felragyoghatott, s hamarosan fel is ragyogott az új “király” fején a “Szent Korona”. S a koronát küldő II. Szilveszter pápa Krisztus akkori “impériuma” felett elmélkedve, bennünket, — “szkítákat” — is érezhető büszkeséggel sorol ebbe a “szent világba”. “Miénk, — írja —, a római birodalom, erőt adó gyümölcs(Folytatás a túloldalon.) neplő házak, ujjongó emberek között, végig a hosszú Lehel úton. Közben hol a Himnuszt, hol a Szózatot énekelték, szabad, tágulí tüdővel. Úgy röppentek fel a hangok, mint mikor hosszú-hosszú évek rabsága után madár szabadul a kalitkából. Majd meg ezt kiáltották: “Nem vagyunk mi fasiszták, Függetlenség, szabadság!...” “Hazudik a rádió, hazudik a rádió!!” “Gyilkos Gerő!...” Az ávósok sunyin, gyáván lapultak a pártháznak nevezett, erőddé képezett laktanyáikban. Lázasan keresték az összeköttetést koncadó gazdájukkal, a Szovjettel, s liláravált ajakkal sürgették az orosz csapatok megerősítését. Féltek a néptől, féltek, hogy az elnyomók elleni gyűlölet ereje túlnő az áruló fegyverekén... Még biztonságban voltak. De mi lesz holnap?... Alkonyodott. A tömeg még mindig nem gondolt hazatérésre. A menet éje már elérte a Nyugati Pályaudvart, majd meg a Vörös Csillag nyomdát, mely a honvédség tulajdonát képezte, s a legtöbb kommunista propagandafüzetet, “szabad” sajtóterméket innen hurcolták széjjel szegény, rab Magyarországba. Egyenesen ide tartott Réti Sándor s vele öt-hat fiatal, továbbnyomtatni a magyar nép pontokba foglalt követelését, hogy a vidéket is pontosan tájékoztathassák a való események felőL Csak a nép összefogásával, teljes egységével gondolhattak a harc felvételére, folytatására a roppant túlerővel szemben... A kapúörző katonák szívesen engedték be őket, az emeleten lapuló tisztek meg kényszerűségből hallgatták meg indítványaikat. Elég volt kitekinteniök az ablakon, hogy lássák: az óriási tömeg türelmesen, de elszántan vár odakint. Negyedórák negyedek után múltak. A házmesterek becsukták a kapukat, már csak “saját felelősségére” tartózkodhatott ki-ki az utcán. De így sem jutott eszébe senkinek a hazamentek Végre, nyolc óra körül ismert hang kiáltott a második emeleti erkélyről: — Magyarok!... Réti Sándor volt. Sötétruhás alakja mellett csillogó, kövér ezredes, ki nyájasra húzott szájjal mosolyog kedves-kedves magyarjaira — már ahogy a pillanatnyi helyzet diktálja. 6 maga közölte, szentesive a tanár szavait, hogy a bizottság a honvédekkel együttműködve máris megkezdte a kiáltvány nyomtatását. Szüntelen mosolygás között vonult hátra, ahol előhúzta elegáns egyenruhája zsebéből zsebkendőjét, s kapkodva törülgetni kezdte izzadt homlokát. Réti Sándor csendet kért. — A munka sokáig fog tartani. — Közölte az emberekkel. — Térjen haza, aki csak teheti. — Csak azok maradjanak az épület körül, akik a kiáltvány továbbszállításában segíteni tudnak, gépkocsivezetők, vagy kerékpárosok. Az első kibocsátott kiáltványokat el is kezdte szórni az egyik egyetemista. Ott libegett a tér fölött a sok fehér papir, mint valami új béke, szabadság hajnalát jelentő galambcsapat, s boldog volt, akinek kinyújtott kezébe egy is belehullott. Édes fáradtan dőlt egy kaputartó kőnek. Aggodalom, féltés, büszkeség villant át az arcán s elhatározta: ottmarad reggelig. Sanyi azonban hallani sem akart erről. — Csak menjen haza, Édes, Marival nyugodtan. Még nincs olyan későn, a hidcn is át lehet menni, sokan járnak arrafelé. Majd én itt maradok, megvárom Édesapát. Jó helyen van, ne féljen semmit! Majd behúzódom a kapu alá. Engem beengednek a katonák, ha megmondom, hogy a fia vagyok... Mari is nyafogni kezdett, hogy éhes, fázik, menjenek már, s így elindultak. Sanyi addig nézett utánuk, míg el nem nyelte őket a forduló. Valami furcsa egyedüllétet érzett utána, mintha 52
