Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
SZENT ISTVÁN Értavi Barát: Első királyunk származása: Árpád fia — Zsolt, Zsolt fia — Taksony, Taksony fia — Géza, Géza fia — Vajk. Öt generáció után, alig egy század múltán, az idegen, Keletről jött pogány honalapító nemzetsége. Európa fejedelmi uraitól elismert koronás királyt ad a magyarságnak s a világ hódolatára méltó szentet a kereszténységnek. Az Árpádok zseniális törzsének valóban kimagasló egyénisége volt államalkotó királyunk, Szent István. Egy névtelen ferencrendi szerzetes a középkor végén ekként jellemzi Szent Istvánt: “Corpore parvus, animo magnus, audax, bellicosus, et Christum colens” — termetre kicsi, lélekben nagy, bátor, harcrakész, bölcs és Krisztus-tisztelő. Hartvik legendája pedig azt mondja róla: “Komolyságát, mely már gyenge éveiben tulajdona volt, élete fogytáig megtartó; meggondolván, hogy írva va-gyon: a nevetés fájdalommal vegyül és a szertelen öröm kesergésre változik; mindig akként jelenék meg, mintha Krisztus itélőszéke előtt állana. . Az Egyház a X. század óta minden szenttéavatást hivatalos “szenttéavatási per” keretében nyilvánít ki. Szent István életét is vizsgálat alá vették és 1083-ban Rómában szentté avatták, és ünnepélyesen a világ szentjei közé sorozták. Országépítő királyunk első a világ uralkodói közül, akit az Egyház kanonizációval oltárára emelt. TÖRTÉNELEM: KITŰNŐ (Folytatás) Aztán, dübörögve: — Éljen Nagy Imre! Éljen Nagy Imre!! Egy gyűröttruhás, oroszsapkás magyar katona elkeseredve kiáltott Sanyi mellett: — Ruszkik, haza! S ez, a legnagyobb, legfontosabb követelés végigzúgott újra a tömegen, hogy az Ég is meghallja: —< Ruszkik — haza! Rusz-kik haza! Az útbaeső üzemek vöröscsillag cégéreit ököllel, botokkal verték le a nekikeseredett magyarok, még az iskolák vöröscsillagos “magyar” címereit is leverték, mint szégyentáblát, melyet tizenkét éve csak kényszerből tűrtek meg. Budapest legszélesebb útját, a Dózsa György utat is megtöltötte a soha ilyen tömegben össze nem verődött magyar nép. Aki nem vehetett részt a tüntetésben, kisgyerekes anyák, öregek, kendőt lobogtatva üdvözölték a Szabadságot. Soknak elhomályosította szemét az örömkönny, és Sanyi torkát is valami különös érzés fojtogatta. Ujjongása csak nőtt, mikor meglátta, hogy a hatalmas bronzkolosszus, a Sztálin szobor már nincs az óriási márványemelvényen. Ledöntötte a nép dühe a szarnokot s izekre szaggatva, kalapáccsal szétverve, zsebükben hordták haza, hogy ké'őbb a világ négy tája felé hurcolják. Meghagyott, hordónyi bronzcsizmájába nemzetiszin zászlót tűzött egy fiatal magyar... Sanyi ment, haladt az ujjongó tömegben, kishuga és édesapja között s úgy énekelt, olyan lelkesen, hangosan, mint még soha. Egyszercsak valaki megfogta zászlót tartó jobbkezét. Oldalt nézett s szeme egy másik sírónevető szempárba meredt, olyan nagyon-ismerős, kedves kék szempárba és onnan lesiklott a fitos orrocskára, duzzadó piros szájra... — Zsuzsi!... — Ugylátszik, ma csodák napja van, keszcsókolom Réti néni, keszcsókolom Réti bácsi, szevasz Mari! — hadarta Keszthelyi Zsuzsi, a Miklós-utcai általános iskola csapattanács elnöke és jeles tanulója. Sötétkék sapkája alól incselkedve kandikált elő szőke haja, kopottas kék kabátjáról, mint mindig, most is lógott két gomb, mintha minden pillanatban búcsút akarnának venni gazdájuktól. —• Apával vagyok, — magyarázta Zsuzsi boldogan, de mire körülnézett édesapja után, azt már elsodorta mellőle az embertömeg- Mari sanda pillantásokkal méregette “Keszthelyit”, aki miatt azt a pofont kapta. De ma, ezen a gyönyörű napon ezt is el kell felejteni, hiszen magyarok vagyunk... Nagylelkűen mondta: — Maradj velünk, majd csak összetalálkoztok újra . Zsuzsinak kétszer sem kellett mondani. Elkunyerálta Sanyitól a zászlót, s olyan vigyázva, áhítattal vitte, hogy senki azt szépszerével meg nem szerezhette volna. A jugoszláv követség előtt megtorpant a tömeg. Az elől haladók közül csakhamar kivált egy pár ember, s bement a követ-50
