Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-08-01 / 8. szám

iró és politikus jókedélyü, szellemes ember volt és arról volt hires, hogy felköszöntőit saját életéből választott eseménnyel fűszerezte, mely pompásan illik az adott helyzethez. Ha például újságírók közt volt, valami újságíró-élményével hozakodott elő, ha tanítók közt beszélt, elmondott egy esetet abból az időből, amikor ő Erzsébet királynét tanította a magyar nyelvre.

Midőn a ibudai lövészegyesület százéves fennállását ünnepelte, a díszlakomán Fáik Miksa is megjelent, mint a kerület képviselője. Mindenki kíváncsian várta, hogy most milyen aktuális eseményt fog elmondani saját múltjából, mert azt mindenki tudta, hogy Fáik Miksának puska sem volt soha a kezében. Fáik Miksa nyugodtan kezdte pohárköszöntőjét:

—■ Ezelőtt mintegy ötven esztendővel nászutra indultam a feleségemmel. Útközben megállapodtunk Weimarban is és betértünk egy vendéglőbe ebédelni. Pompás ebédet ettünk végig és amikor fizetni akarok, a vendéglős kereken kijelentette, hogy számlám már rendezve van. önérzetes legény voltam már akkor is és fölfortyantam, hogy ki merészelte kifizetni a magam és feleségem ebédjét. A vendéglős elmondta, hogy a mellettünk levő szobában a weimari lövészegylet jubilál és az elnök meghagyta, hogy bárki téved be a nevezetes napon a vendéglőbe, az a lövészegylet vendége. No, ez már más, gondoltam magamban, az ilyesmit illik elfogadni. Bementünk a másik szobába, bemutatkoztunk a derék lövészeknek, akik szörnyen ünnepeltek bennünket, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. A bucsuzás pillanatában azután igy szólt az elnökük: “Kérem, adja át a weimari lövészek kollégiális üdvözletét a budapesti lövészeknek!“. .. Hát bizony, meg kell vallanom, hogy Buda-FALK MIKSA (1828-1908)

De aki a történelem távlatából fogja nézni, az előtt az egész alak ki fog bontakozni, óriási szobor ez, amely homlokával a felhőket veri, és úgy néz le a Kárpátokra, mint én a fűszálakra. A te Tubák barátod szobra: a névtelen polgáré. És ne sirasd, mert nem halt meg a wallesdorfi erdőben, mint ahogy nem halt meg Muhi pusztán, sem Mohácsnál. A nemzet örök és mindnyájan tovább élünk benne, ha méltók voltunk hozzá.

Elhallgatott. Nagyot kortyintott a miseborból és keze az asztalon lévő cigaretta-doboz után nyúlt, de felesége elkapta előle.

— Lehet, hogy maga örökéletű, de nem engedem, hogy tovább hosszabbítsa ezt az örökkévalóságot.

Jóska elmosolyodott.

— írd csak meg ezt a történetet. Igaza volt a te Tubák barátodnak. Érdemes megírni.

XVI

Azt hittem, hogy Tubák regénye véget ért.

De tévedtem.

Tubák újra jelentkezett.

Nem mintha halálhíre nem bizonyult volna igaznak.

Az erdei tábor közelében lévő osztrák falucska temetőjében aludta örök álmát.

Ügyvéd barátom — az én megbízásomból — koszorút helyezett el az elhagyott síron. Sőt, egyéni nagylelkűségből be is gyepesíttette a sirt és kőkeresztet állított föléje.

Megtehette, mert a megszálló csapatok még mindig nem szándékoztak kivonulni, és igy a zsemlyéket nem nélkülözhették.

Tubák tehát nagyobb fényűzést élvezett a halálban, mint életének utolsó éveiben.

De ez nem akadályozta meg abban, hogy vissza ne járjon a sirontúli világból.

Nem mint kisértet.

Tubák szerénysége nem engedte meg, hogy az éjszakai órákban ijesztegessen fehér lepedőbe burkolódzva, vagy átlátszó formában.

Álmomban látogatott meg, mint ahogy a tapintatos halottak szokták tenni, ha valami fontos mondanivalójuk van az élők számára.

A Donáti utcában találkoztam vele.

Hogy hogyan kerültem vissza Budára, azt nem tudom. Az álmok nem adnak elfogadható magyarázatot az ilyen dolgokra.

Ott álltam házunk előtt és néztem, hogyan építgetik és tatarozzák a bombák által szétrombolt falakat. A munka szépen haladt, és megnyugodva láttam, hogy rövidesen újra beköltözhetem a házba.

Ekkor jelent meg Tubák az utca szemben lévő járdáján. Főhadnagyi egyenruháját viselte. Zubbonyán ott ragyogott az arany vitézségi érem. Sokkal fiatalabbnak látszott, mint amikor utoljára láttam.

Lassan sétálva jött.

A fehér kiskutya vidáman ugrándozott mellette.

Mikor meglátott, mosolyogva sietett felém, és átölelt.

Vannak álmok, amikor az ember nincs tudatában annak, hogy álmodik, mert az álom a valóság tökéletes illúzióját adja. Ez is ilyen álom volt.

pestre visszakerülve, nemigen jutottam lövészek társaságába mind a mai napig. Most tehát, ötven év múltán, van szerencsém önöknek átadni a

weimari kartársak üdvözletét, hozzáfűzvén a magam forró jókívánságait is. Emelem poharamat az Egylet fölvirágzására.

40