Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
A koldus betegsége. A koldus megjelenik, és valami viselt ruhát kér. — Most kerültem ki a kórházból — panaszkodik a koldus —, nines semmi olyan ruhám, ami a hűvös időben is jó volna. — Ugyan, ne meséljen — riaszt rá a háziasszony —, ráismerek magára. Két hete volt itt, akkor azt mondta, hogy három napja nem evett, adtam is ebédet. — Ez igaz, asszonyom — mondja csendesen a koldus. — Kaptam ebédet, és utána mingyárt a kórházba kerültem. Teljes felkészültség. A tanyai embernél keresztelőre készülnek. Megérkezik a lelkész is, félrevonja a házigazdát és megkérdi: — Aztán mondja csak, András, teljesen felkészült erre a nagy eseményre? — Ó, tökéletesen... Van három sonkám, levágtunk 10 csirkét, 5 libát és édesség is van, amennyi csak kell. — De én nem ilyen materiális dolgokra gondolok, a lényeg az, hogy lelkileg, spirituálisán fel van-e készülve, azt kérdeztem! András egy pillanatra meghökkent, de azután kiderült az arca és széles mosolygással mondta: —> Ó, kérem, van egy egész hordó borom, félhektó pálinka és egy hordó sör is. — ó, ráérek, meséld csak... Láttam kétségbeesetten ülni a hóban a hat gépfegyver mellett, amit nem tudott magával vinni. Láttam, ahogy kínai kirándulása után a fogságból megérkezett, elnyűtt ruhájában, tornacipőjével. Láttam a villamos-kalauzi táskával oldalán, amint szégyenlős arccal letépte számomra a szakasz jegyet. Láttam a délvidéki falucskában, kipirult arccal táncolni a fehérruhás lányokkal. Láttam az érettségi összejövetelen, szomorú arcával és csillogó aranyérmével. Láttam a dobogókői országúton, amint géppiszolyát a tankok felé irányítva dühösen lövöldözött. Láttam az orosz börtön kőpadlóján aludni, kimerültén és halálrasápadt arccal. Láttam átsántikálni az ausztriai réten, a kis fehér kutyával, amely vidáman ugrándozott mellette. Láttam az erdei táborban, hevenyészett horgászbotjával, pár döglött hallal kosarában. Aztán elnyelte a leszálló esti sötétség. Csak búcsúzó kézszorítását éreztem. És végül látni véltem, amint ablaktalan barakkjában, a deszka-asztal mellett ülve, a gyertyaláng pislogó fényénél levelét írja a madridi rádióhoz. Leveléhez egy memorandumot is mellékelt, azzal a kérelemmel, hogy a madridi magyar rádió olvassa fel adásai során. Ebben a memorandumban — amely a nyugat lelkiismeretéhez szólt — megírta mindazokat a dolgokat, amelyeket már ezren és ezerszer megírtak. Felesleges lett volna felolvasni. Nem csak azért, mert már ezerszer megírták. A nyugatnak nem volt lelkiismerete. Ezeket a szörnyűségeket és igazságtalanságokat nagyon jól ismerték, de csak a kommunista-ellenes propaganda során használták fel, és semmit sem tettek megszüntetésükre. Maga Tubák is érezhette szive mélyén, hogy ez a memorandum hatástalan marad, mert levelének végén meglepő indítvánnyal állt elő. “Ha a Nyugat nem hajlandó semmit sem tenni, akkor kénytelenek leszünk magunk cselekedni. Indítványozom, hogy világraszóló gyűjtést indítsunk az összes leigázott nemzetek menekültjei körében. Valószínűnek tartom, hogy anyagilag hozzá fognak járulni a kommunizmus minden ellenségei, sőt a békét szerető polgárok is. Tehát jelentős tőke összegyűjését lehet remélni. Ezen egy atombombát kell vásárolni. Biztosítani tudom, hogy egy volt magyar repülőtiszt ezt az atombombát az általunk megjelölt időpontban ledobja Moszkvára. A repülőtiszt nevét — aki jó barátom — nem hozhatom nyilvánosságra, mert hozzátartozói élnek Magyarországon. De el van szánva az atombomba ledobására. Még akkor is, ha ez életébe kerül. Ez az egyetlen hatásos tiltakozás a kommunizmus gazságai ellen. Erre az egész müveit világ fel fog figyelni. A nyugati hatalmaknak nem kell félniök attól, hogy emiatt háborúba keverednek. Ez a menekültek egyéni akciója lesz, amelyhez nekik semmi közük. Tehát nem felelősek érte. A szovjet nem indíthat háborút a világon szétszórtan élő polgári személyek ellen.” Ilyen gondolatok csak az ausztriai táborokban születhetnek. És ilyenkor, télnek idején, amikor méteres hó fedi a tábor környékét. Az éjszakák végtelen hosszúak. Nem akarnak véget érni. Az emberek céltalanul bámulnak maguk elé a hideg és sötét barakkokban. Már aludni sem tudnak. Ébren álmodoznak. Szörnyű dolgokról. A boldogabb korokban a nyomorúság álma a főnyeremény, vagy a váratlan örökség volt. Ezek a hazátlan nyomorultak az atombombáról álmodoznak. 36
