Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
S ezért a célért szorongat fegyvert kezében a “Kibbutzim” szántogató parasztja, és ezért áll gyárak kemencéi mellett a Jemenből bevándorolt pásztorivadék, — s ezért őrködik éber szemekkel az állig felszerelt és mindenre elszánt zsidó katona. Az arabok nem jó szemmel nézik Izrael erősödését. Betolakodóknak tekintik a zsidóságot azon a földön, ahol ők honosodtak meg Jeruzsálem pusztulása után (Kr.u. 70). A zsidók viszont még ma is őseik földjének — vagyis a maguk földjének tudják azt a Palesztinát, ahonnét évszázadokkal s évezredekkel ezelőtt szóródtak szét a nagy világban... De elég egyenlőre ennyi, hiszen odalenn a mélyben — a horizont alján — ezer és ezer parányi fény hirdeti Tel Aviv “közeledését” és életét. Tel Aviv — az ősi Jaffa északi szélein — egy modern, iparral és kereskedelemmel foglalkozó város. Utcái, utai szélesek. Házai, palotái nem éppen felhőkarcolók ugyan, de egészen bizonyos, hogy mégiscsak a 20. század építőművészetének alkotásai. Végigmegyek a Ben Jdhuda utcán, Tel Aviv egyik legszebb és legnagyobb utcáján. Előttem különös öltözetű emberek haladnak. Valószínű, hogy zsidó valamennyi: a kaftános éppenúgy, mint a legújabb párizsi divat szerint öltözött “ficsúr...” De ahány ember, annyi féle arcvonás. Valahogyan az arcukra van írva annak az országnak a “képe”, ahol apáik évszázadokon keresztül éltek. Közvetlen mellettem pl. két lengén öltözött ember lépked. Fejükön hatalmas, széleskarimájú kalap. Pásztoremberek valószínűleg a jemeniek közül. Igen, pásztorok, hiszen ruhájukból, mozgásukból kiérzem a mező illatát... Tel Avivból átkocsizom a 740 méter magasan épült “városba” s ott a Külügyminisztérium épületét járogatom körül. Majd aszfaltút on kijutok Haifába, ahol az olajfinomítókat, a Ford műveket és az írókból idefutó olajvezetékeket nézem meg. K'sérőm arra biztat, hogy északra forduljunk Haifától. Utunk sok érdekességet igér. Indulunk hát. Elhaladunk a Nesher cementgyár mellett s hamarosan Shavei Zion-ban vagyunk... Shavei Zion régebbi zsidó telep. Egyszerű és csinos. Azt mondja útitársam, hogy sok svábzsidó lakik a telepen. Hitler elől menekültek vissza az “őshazába”. Nincstelenül, s két kezük munkájában bizakodva. S az elfutott tizenöthúsz esztendő alatt valóban csodát is cselekedtek. Hogy hogyan és mi módon? Hát úgy, hogy belátták: pénznek és vagyonnak igen kevés a valódi, maradandó értéke! Sokkal több ezeknél: az emberi összetartás és akarás ereje! Kísérőm beszél “valakivel” s mi indulhatunk a telep látogatására. A telep közepén zsinagóga áll. Nem messze tőle: ovóda és könyvtár. Majd egy “szatócs-bolt”, persze az idők követelményeinek megfelelően modernül és buján felszerelve. A telepet szántók és kertek fogják koszorúba. Itt szamóca-ágyak, — ott zöld káposztafejek, — ott pedig magasba szökkenő babkarók díszítik a földnek színét... Híres a telep tyúkfarmja! A farm állatállománya mintegy tízezer tyúk. A tojáshozam gazdag s a közeli Hajfa hálás fogyasztó. Súlyos pénzzel fizet minden tojásért. Ezenkívül hires a telep tehenészete is, amely 400 tehén “meghitt otthona”. A naponként kifejt tej mennyisége 2 ezer liter. A “körút” után beszélgetünk. Önkénytelenül is a kollektiv munkarendszerre térünk. S most hallom, hogy kétféle gazdálkodási rendszert ismer Izrael törekvő népe, — éspedig: a Moshav-ot és a Kibutzim-ot. A Moshav — mint pl. itt Shavei Zion-ban — a jobbik, mert ez a gazdálkodási rendszer ismeri a személyi részesedést is, — vagyis, mert a Moshav telepein a családok “egycsaládos” házakban és együtt laknak. Sőt a telep tagjai egyéni “vagyonkára” is szert tehetnek. A Kibutzim ezzel szemben valóban “kollektiv”, hiszen ott senkinek sincs semmije! Ott minden a közösségé. Ott a családok csak egy-egy szobácska fölött rendelkeznek, — mert hiszen “minden közös”. A munka éppenúgy, mint az étkezés vagy mint a gyermeknevelés. De Izrael kollektiv gazdasági rendszere mégsem kommunizmus! A zsidó nép ugyanis még ma is “ígéret Földjének” hiszi Palesztinát, — még ma is hűségesen ragaszkodik az Ószövetség írott és Íratlan törvényeihez, — és mert a végső cél az, hogy Izrael megerősödése után, a hazai rög szorgalmas emberek birtokába menjen át! Shavei Zionból Názárethbe s onnan a Tibériás tavához megyünk. Názáreth régi, bibliai szépségű város, ahol a zsidó asszonyok még manapság is égetett agyagkorsóbban cipelik a vizet a völgyből a hegyen épült városba. A városnak igen sok a kegyhelye, ahol zarándokok szívesen megpihennek. Tibériás tava —■ a Genezáreti tó, vagy a Galileai Tenger — a Jordán völgyében fekszik. Környékét Krisztus Urunk korában virágzó városok uralták, mint Kafarnaum, Betsaida és Tibériás. (Ma a városok romjai fölött — közel és távolban — kibutzimok láthatók. S azok határain állig felfegyverzett zsidó paraszt, hogy biztosítsa munkáját az állandóan lesben álló arab szabadcsapatosok támadása ellen. Tibériás tavától visszakanyarodunk a tenger partjához. Jaffáig jutunk el, ahonnét Jeruzsálembe rándulunk ki, Emmaus mellett elhaladva. Zsidó-Jeruzsálem Izrael névleges fővárosa. Sok szent helye nincs, mert az ő-város arab kézben van. S igy nyugodtan lehet állítani, hogy Zsidó-Jeruzsálem pillanatnyilag nem más, mint egy modern lakótelep. ..----- VÉGE -----32
