Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
— Ne félj, ostoba! — ripakodtam rá megint. — Azt csinálok veled, amit akarok. Ha megúnom a játékot, majd megint leduglak valahol a földbe. Most szaladjunk a fclyó felé! A fejem fölé emeltem és mint egy zászlót, úgy lobogtattam. Ropogott a dereka, lombja zihált és lihegett a szélben. Nekivadultam és bemutattam neki, hogyan kell szaladni. Kifelé iramodtunk a városból, végig a Nagykörúton, elkanyarodtunk a Kistisza-utcába, elsurrantunk a vámház mellett és neki a határnak! Ébren is mindig arrafelé szerettem csatangolni, hát még álmomban! Hamarosan elértük a víz partját s a szélében a hajóvontatók ösvényét. Indás, bozótos gödrök voltak már erre, néptelen kubikbányák, itt-ott néhány reves fűzfa ütötte fel göcsörtös fejét a sűrűségből. Egy vén csigolyafűz ránk is kiáltott, amint elrohantunk mellette: — Hová viszed a nyárfácskát, hé? — Semmi közöd hozzá! Viszem, mert az enyém! — Kihúztad a földből, meg fegod ölni. — Hát aztán! — Akkor velünk gyűlik meg a bajod! Amint ezt kimondta, hirtelen kijebb emelkedett a tocsogóból. Olyan iszonyatos volt, mint valami rücskös, bozontos, fekete vadállat. Ekkor elborult az ég is, vad szélvihar süvített s a reves csigolyafüz ropogva-nyögve kihúzta roppant lábát a dágványból. Elsikoltottam magam és még mindig kezemben tartva a kisfát, futásnak eredtem. Tompa döndülések hallatszottak mögöttem: a csigolyafüz üldözőbe vett. És ekkor jobbról is, balról is, messze, benn a bozótosban és előttem is, elszórva a parti homokpadok martjai mellől fölemelkedtek és lábrakeltek a növények. Szederinda kapkodott a bokám után, rá akart csavarodni, le akart rántani. Csalánözön áradt ki elébem, tüskéket nyilaztak rám a bokrok, irtózatos ágbunkók emelkedtek, hogy agyonsujtsanak. Egy rémült szarka kiáltozott a szélörvényben. Szerencse, hogy meg tudtam érteni: — Dobd el a fát! Hajítsd el, mert meghalsz! Irtózattal löktem el magamtól. Egy porhanyós zsombékpadra esett le. Már nem nyögött, nem is sóhajtozott. Gyenge lombja hervadt volt, úgy feküdt a földön elgörbült derekával, mezítelen gyökereivel. Nem tudom, mi történt volna velem, ha akkor fel nem ébredek. Hajnal volt még, alig derengett az ablakon a vasárnapi reggel fénye. Egy darabig még forgolódtam az ágyban s aztán égő kíváncsiság fogott el. Látni akartam a tegnap elültetett fámat. Lecsúsztam az ágyról és óvatosan felöltözködtem. Sikerült észrevétlenül kisurrannom a házból s elfutottam a térre. Amint a sarokra értem, a klastrom fala alá, oda, ahol szögben fordult az új csemetefák sora, összeszorította szívemet a látvány. Az én fám gyökerestül ki volt tépve a földből s ott feküdt a frissen felhányt halom oldalában. Talán egy átmenő szekéragy kapta el, talán valami más... Gyenge sudara hervadt volt, az águjjacskák meggörbültek, a dereka elhajlott, gyökerei mezítelenek. Óvatosan felemeltem és gondolkodás nélkül elindultam vele. Nem futottam és nem is kívántam, hogy feleljen vigasztaló szavaimra, mert tudtam, hogy elájult és nem beszélhet. — Ne félj, ne félj, — biztattam. — Most mégis csak kimegyünk oda. Végighaladtam a Nagykörúton, elkanyarodtam a Kistisza-utoába, elsurrantam a vámház mellett. Hamarosan elértem a víz partját s a partszélen a hajóvontatók ösvényét. Szép, derült volt az idő, az ég fellegtelen. Egy kicsit dobogott a szívem, amikor elosontam az első reves fűzfa mellett. Bütykös, nagy feje volt és görcsökbe marj ült dereka. Az üstöké is meredezett már és barkásodott. De nem szólított meg, nem fenyegetett, csak rám bámult. És a többi. Elszórva itt-ott a tocsogókban, mintha rámmeredtek volna, de nem mozdultak. Megtaláltam a porhanyós zsombékpadot és azon nyomban hozzáfogtam az ültetéshez. Könnyen kiástam a lyukat, hiszen nem kellett mélyre hatolnom. Akkor beleállítottam a fácskát. Körültámogattam földdel, a part széléről három kalappal hoztam rá vizet. —• Szervusz, — súgtam végül neki és lenyugodott szívvel hazaballagtam. * * * A templomtéren, az én városomban ma már egyetlenegy fácska sem áll azokból a régiekből. A hely hegyrésze beépült, a másik sarkát út vágta le, a térség megmaradt közepén ízléses homokkő talapzaton a hősi emlékmű ékeskedik. Igen szépen elrendezett virágágyak is vannak ott, aszfalttal borított járda, fényes szegélykövek, a sarkon gépkocs.'állomás és egy kis tornyos trafikbódé... Nagyon szép, nagyen ízléses minden. Mikor pusztultak el a fák, ki tudna arra már válaszolni? Csak azt az egyet tudom, hogy az enyém még él! Künn él a vízparton, a kubikgödrök közelében és ha jól számolom az időt, nemsokára negyven esztendős lesz. Amikor csak szerét ejthetem, meglátogatom. Az ő vidéke még érintetlen. A hajójavító-telep kibővült ugyan a közelben, meghaltak a vén fűzfák is, de őt eddig megkimélték. Hatalmas, öregedő jegenyenyárfa. Madarak fészkelnek benne és gyökérzete már-már elérte a víz szélét. Valami nagy vihar lehasította az egyik ágát, de apróbb gallyakat növesztett s befedte velük a seb helyét. Az az érzésem, hogy ismer. Amikor megállók alatta és fölnézek rá, bólogat és integet ezer karjával és felém suttog millió levelével: — Szervusz... 24
