Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-08-01 / 8. szám

a saját problémáink, — akár művészi, akár tu­dományos, akár politikai téren, — amelyeket a teljes jelenben kell megoldanunk, a múlt segítő együttműködése nélkül. Az európai ember egyedül áll, nem állanak mellette az élő halot­tak, akárcsak Peter Schleimlhl, elvesztette az árnyékát. Milyen is a mi korszakunk színvonala? Ez a korszak nem tartozik a lecsöndesedett korszakokhoz, és mégis minden eddigi idők fö­lött érzi magát, túlszárnyalva minden eddig is­mert beteljesülést. Nem könnyű azt a véleményt szavakba foglalni, amelyet a mi korunk saját­­magáról alkot. Többnek tűnik maga előtt az eddigieknél, és mégis néha csak kezdetnek tart­ja magát, néha viszont haldoklásnak. Milyen szavakat válasszunk? Talán ezeket: több min­den eddigi kornál és kevesebb mint önmaga. Erős és egyszersmind az elhivatottságában bi­zonytalan. Vaszary Gábor: AKIK VÁLLALJÁK A FELELŐSSÉGET Nem szeretem, ha az autóvezető vezetés köz­ben diskurál, pláne, ha vitatkozik. Még hagy­­ján, ha erről mások elmesélése nyomán érte­sülök, de mértéktelenül felháborít, ha az orrom előtt történik ilyesmi, illetve ha történetesen ugyanabban a kocsiban a hátsó ülésen ülök. Ilyenkor az autót vezető minden figyelmével az utat nézze: pattanásig feszült idegekkel: előre görbülő testtel, két erős kézzel a kor­mányt tartsa, és ne beszélgessen, ne cigarettáz­zék. Egyáltalában ne vegyen semmiféle tevé­keny részt a való életben, mert kénytelen leszek leszállani a kocsijáról, esetleg még fel is pofozom, ha gyengébb fizikumú, mint én. De főleg azokat utálom, akik kritikus pilla­natokban azt mondják: — Vállalom érte a felelősséget. Ha ezt a mondatot hallom, szinte magamon kívül vagyok. Mert mi történik, ha valaki valamiért vállal­ja a felelősséget? Pontosan ugyanaz, mintha nem vállalta volna. Egyszer villamoson utaztamban a következő­ket tapasztaltam: Amint az utasok felszálltak és elfoglalták a helyüket, egy vidám úr a perronon elcsengette a kocsit, hadd induljon már, ne vesztegessük az időt hiába. A kalauz ugyanis közben a je­gyek kilyukasztásával bíbelődött odabent. Amikor észrevette, hogy valaki a helyében intézkedett, rögtön kijött a perronra. — Ki csengette el a kocsit? — kérdezte olyan arckifejezéssel, amely teljességében nélkülözte a hálaérzet legparányibb árnyalatát is. — Én, — felelte gyanútlanul az illető. — Ki mondta ezt az úrnak? — Senki, de láttam, hogy maga éppen nem ér rá. — És mi történik akkor, ha ebből kifolyólag baleset fordul elő? ...Vállalja ezért a felelős­séget? ... Az idegen úr gondolkozás nélkül ráfelelte: — Vállalom. Ilyesmire érdemben válaszolni nem áll mód­jában egy egyszerű kalauznak, ehhez több elő­képzettség szükséges. Legfeljebb azt mondhat­ta volna még az illető úrnak igen tömören, hogy: — Hülye. Tegyük fel, valaki felugrik az elindult vil­lamosra, és a kerekek alá kerül, mit ért vele, hogy az illető úr vállalta ezért a felelősséget? Ezért voltam felháborodva, amikor a fent­­nevezett autóvezető a gyorshajtását illető ag­godalmas megjegyzésemre vonatkozólag szin­tén kijelentette, hogy vállalja érte a felelős­séget. Öt perc se tellett bele, egy útkereszteződés­hez értünk és mit tesz Isten, megjelent egy bi­ciklista is. Már maga az a tény, hogy egy biciklistát megpillant az autóvezető, a leg­nagyobb lelki elváltozásokat idézi elő nála. Pár pillanat alatt a következők történtek: Az autó derékbe kapta a derék biciklistát, és nagy ívben egy fa törzsének vágta. A bi­cikli két kereke elvált a helyéből, és valóság­gal felspriccelt a levegőbe, majd eltűnt a sze­münk elől. A biciklista maga szintén felrepült vagy öt méter magasra, ott két kezdetleges bukfencet produkált, azután fejövet nekicsa­pódott egy ízléstelenül sárga ház falának, és utána rögvest nagy nyugalom szállt a tájra. Az autó ekkor már egyhelyben állt, a vezető és a másik disznó mellette, aki őt a beszélge­tésre ingerelte, falfehéren a rémülettől, össze­borzolt arckifejezéssel, előre hajolva reszket­tek minden porcikájukban. A vezető keresztet is vetett magára, és reme­gő szájszéllel hörögte: — Úristen, kegyelmezz! Többet nem hallottam, de egészen bizonyos, hogy mind a ketten lázasan imádkoztak a Te­remtőhöz, hogy a biciklista legalább addig él­jen, míg a csendőrök kijönnek, és elhaló han­gon közölje velük, hogy a haláláért senkit sem terhel felelősség. Magam is dermedten néztem a történteket. A biciklista teste elnyúlt, és békés porosán hevert a földön. Talán már a bukfenceket is elmúlófélben végezte az imént, annyira halott­nak látszott. És mi történt? A biciklista egyszer csak megmozdult, feltá­­pászkodott, és abszolút egészséges mozdulattal leverte ruhájáról a port, majd határozott lép­21

Next

/
Thumbnails
Contents