Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-08-01 / 8. szám

HUSZONÖT ÉVE HALT MEG SZINDBÁD, A HAJÓS Irta: Kutasi Kovács Lajos 1933 május 11-ről 12-re virradó éjszakán, az óbudai Templom-utca 15 szám alatt, egy ódon házban végtelen és örök utazásra indult Szind­­bád, a hajós. Az újságok úgy adták hírül, hogy Krúdy Gyula meghalt, de a beavatottak tud­ták, hogy ez Szindbádnak csak egy újabb, va­lószínűtlen utazása. Hisz, ahogy írásaiból kitű­nik, nem először halt meg s nyilván nem is utoljára. E földi lét csak egyfajta kirándulásnak számít, s Szindbád ódon kripták korhadó ko­porsóiból is visszajött már, hogy befejezze a fél­behagyott szerenádot a csalódott kedvesnek, vagy — más alkalommal — csókkal érintse an­nak az asszonynak az ajkát, akinek kedvéért hideg p'isztclycsövet szorított a szivéhez... Ámbár, az is lehet, hogy Szindbád ezúttal nem tér vissza többé. Hisz, mi keresnivalója lenne ebben a világban, amelybe — életének utolsó évtizedében már — nem tudott beleszok­ni. ő maga írja egyik szép írásában, vágyako­zással telve: "De jó lett volna farsangban maszkabálra járni a régi redoutba, Patikáriussal muzsikál­tatni, Nagy Ignác beszélyein épülni, Vörösmar­ty urat személyesen ismerni és valóban ábrán­dosán tölteni az életet...” Különös egyéniség volt. Nemes ősei testőrö­ket, katonatiszteket, szabadsághősöket adtak a Hazának. Krúdy Gyula más utat választott. Nem követte korának konvencióit, nem lépett "közpályára”, hanem újságíró lett Pesten. Vagy inkább — Pest-Budán, mert egész emberi és írói magatartásában volt valami, ami arra a korra emlékeztetett, amikor még Pest-Budaként emlegették a magyar fővárost. Felületes szemlélők hajlamosak arra, hogy mint egy különc, kissé anakronisztikus egyéni­séget fogják fel a XX. század első negyedében. Holott írásmüvészete csak Franciaországban ta­lálna rokonra, Proust műveiben! Szerb Antal írja róla magyar irodalomtörténetében, hogy "olyasmit valósított meg, ami iránt a nyugati nemzetek is csak a legújabban kezdenek fogé­konyak lenni, és ami mihozzánk még el sem érkezett...” Valóban: Krúdy művészete sokkal mélyebb és sokkal komplikáltabb, mint ahogy azt felü­letes bírálói gondolják. írásait ugyan, minden bizonnyal azért kedvelték meg kortársai, mert némi rokonságot mutatott — különösen a fia­tal, induló Krúdy! — Mikszáth-tal, holott Krúdy túllépett a nagy palócon. Krúdy számára az idő nem reális valóság, nem korlát és keret, hanem végtelen tenger, melyen hajózni lehet, valóban Szindbád mód­jára, távoli kikötők felé s szeszélyesen, ahogy éppen a szél dagasztja a vitorlákat, vagy ahogy kedve kerekedik a kormányosnak. "Az idő a lélek magánügye” — állapítja meg ugyancsak Szerb Antal, s itt tapint rá a Krúdy írások lényegére: az időtlenségre. Az álom és a való­ság nála nem határolódik el szigorúan, s ami tegnap történt, az történhetett háromszáz év­vel ezelőtt is. Az ember élete meghatározhatat­lan átmenetekkel folyik át az álomba és a ha­lálba. A Krudy-novella sokszor úgy indult, mint egy megszokott és az írásmű szabályai szerint (?) megalkotott írás. Néha anekdotával, épp­úgy, mint M:’kszáthnál. Majd egyszerre kiejt egy bűvös szót az író — vagy nem is az író már, hanem Szindbád, a hajós (mert így olvad össze a két alak az álomé és a valóságé); “'mintha...’’ S ezzel egyszeriben kezdetét veszi a kalandos utazás, a végtelen tengeren, immár Szindbád módjára. Soha, senki nem tudott olyan szívhez szó­lóan írni a magyar tájakról, senki nem tudta olyan végtelen finomsággal leaquarellezni a multat, mint éppen Krúdy. Olvasva műveit, egyszeriben megszűnik az olvasó számára is a reális valóság, a keret, amelyben élni kényte­len, a könyv, a betű, a papír, s már maga is utazik a hajóssal... Hová utazik?... .. .Talán egy öreg, felvidéki város macska­köves utcáin jár már, hol apró női topánkák kopognak, s egy sűrű-fátyollal letakart arcú kedves siet a titkos légyottra.. .Talán éppen Rezeda Kázmér a hírlapíró teszi a szépet az albérleti szobában Rózának, a vidéki primadon­nának, majd később, csók csattan a Csendillá­ban — ahogy Lisznyai Kálmán, a múlt század kedves költője nevezte el a parki filagóriát — majd párbajpisztoly dörren egy tisztáson... Majd meg régi, nagy vacsorák ízét érzi az em­ber, valahol egy vidéki beszálló kocsmában, melynek udvarán abrakoló lovak horkannak az öreg boltivek alatt, a fal is árasztja magából a régi nagy ivások, disznótorok, lakomák szagát, illatát... Vagy talán Adyt kisérjük el Krúdy­­val a pesti éjszakába, a Meteorba vagy a Me­­tropolba, esetleg a ragyogó New Yorkba, ká­véházakba és kocsmákba, hol e csillogó-szemű érdmindszenti sámán, ez a pest-budai Ős-Kaján dünnyögve énekli a cigánymuzsikára, hogy: "Lement a Nap a maga járásán...” Hogy aztán hajnalban szerelmet valljon az Operaház lépcsőjén ülő és őrködő — kő- Sphinxnek... Majd meg Bródy Sándor nyomá­ba eredünk a Margit-szigeten, hol ez az ős­­bohém — aki mellesleg az első naturalista Írónk volt, s kinek irodalmi súlyát nem müvei adják meg, hanem hatása! — szállodai szobájában egy szögre akasztotta a gyúródeszkát is, és a házipincért szalasztotta el a Józsefvárosba jó­fajta leveshúsért, melyet maga főzött meg... Krúdy írásai ilyen értelemben a legszebb és legigazabb vallomások arról a korról, mely az első világháborúval elsüllyedt örökre. Akik ismerték, azt mondják, hogy kedves, bohém-ember volt. Szerette a bort. Lila tin­19

Next

/
Thumbnails
Contents