Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-08-01 / 8. szám

Walther von der Vogelweide; (1170-1230) A HÁRSFAÁGAK CSENDES ÁRNYÁN A hársfaágak csendes árnyán, ahol kettőnknek ágya volt, ott láthatjátok a gyeppárnán, hogy fü és virág meghajolt. Fölöttünk az ág bogán Ejhajahujj! Dalolt ám a csalogány! Vígan futottam ki a rétre, és kedvesem már várt reám. Oly izgatottan jött elémbe! Mily boldogság volt, Máriám! Hogy megcsókolt-e? Meg biz Ejhajahujj! (ám! Most is pirul belé a szám. S tréfás kacagva hamar ágyat vetett szép pázsitos helyen, Nevethet rajta, s titkon vágyat érezhet, aki arra jön, mert jól láthatja a nyomot, Ejhajahujj! , Amit a fejem nyomott. Ha tudná más azt, hogy mi jártunk ott! ó hogy szégyélném ma-Nem sejti más azt, (gam! mit csináltunk, csak ő maga, meg én magam, meg egy kis madár a fán, Ejhajahujj! az nem árul el talán. Babits Mihály fordítása. A cigány reszkető kezekkel kinyitotta a boltajtót, s Bol­dizsár meg a két karhatalmi ember bementek, leakasztottak a csüngőről egy-egy üres zsákot, s megtöltötték mindenféle hol­mival, amíg csak úgy tele nem volt, hogy alig bírták a vállukra emelni. Azzal elmentek. De nemsokára mások is jöttek, egyre többen, s a bolt rohamosan ürülni kezdett. S mikor az egyiktől, a kovács fiától, aki gyermekkori játszótársa volt, Piluc ügyelve megkérdezte, hogy a fizetséggel mi lesz, az ránevetett: — Minden a népé ezentúl, nem tudod? Gyújts te is magad­nak bolond, amíg van miből! Erre Piluc szaporán megtöltött a maga számára is három zsákot, s azokat rendre kicipelte az istállóba, sé elrejtette a széna alatt. Mikor az utolsóval is elkészült, a bolt már üres volt, csak nehány gyerek mászkált még a polcok alatt, elhullott savanyucuk­­rot keresve. A cigány megcsóválta a fejét, köpött egyet a pad­lóra, és ott hagyta a kifosztott boltot, szélesre tárt ajtóval, a nép számára. Mikor a lakásablakon belesett, Samu még mindég ott térdelt a gyertyacsonk előtt, és imádkozott. , Egy idő múlva az öreg pap jött át a piacon. Feketében volt, karján a palást és kezében a Biblia. Vele volt Pattanás, a sírásó. A pap benézett a boltba, megrázta a fejét., aztán hátra került a lakásajtó felé. Az első kopogásra nem jött felelet. A másodikra sem. A harmadikra megnyílt kissé az ajtó, és Sára asszony da­gadtra sírt sápadt arca lesett ki a nyíláson. — Tessék bejönni, tiszteletes úr, — mondta a halkan, amikor megismerte a papot, és szélesre tárta az ajtót előtte. Samu felnézett az imádságból, aztán lassan, görnyedten lábra emelkedett. — Tessék leülni — mondta. — Temetni megyünk — mondta az öreg pap nagyon szomo­rúan, és az arca nem volt piros mint máskor, hanem szürke, és vén. — Borzasztó eset, rettenetes. Az emberek félnek temetést rendezni. De valaki mégis kellene legyen ott, rajtunk kívül. Isten nem azt nézi, hogy ki milyen valláson van. — Gyerünk — mondta Samu kurtán. A hamut le sem verte magáról, úgy indult, ahogy volt, az ajtó felé. Csak éppen biztatóan megveregette a felesége vállát. — Jaj, jaj... — sóhajtott föl a megkínzott lelkű asszony, és két kezét összetetette, könyörögve. — Vigyázzon magára, jaj, vigyázzon magára. Szótlanul baktattak keresztül a piacon, föl az Ezüstlyuk felé, elől Samu meg a pap, lépéssel mögöttük Pattanás, a sírásó, vál­lán a szerszámokkal. Az iskola kapujában puskás katona állott, és gyanakodva nézte végig őket. —• Kaszárnyát csináltak az iskolánkból — morogta alig hall­hatóan a pap, — Mit gondol meddig maradnak itt? — Ki tudhatja azt? — sóhajtot föl a boltos. , A községháza emeletén nyitva voltak a nappali szoba abla­kai, s az egyik ablakban egy pillanatra megjelent a Terézia feje, aztán gyorsan visszahúzódott megint. Az iroda ablakai csukva voltak. Szótlanul mentek. A napsütés langyos volt és jó, vidám ve­rebek csiripeltek a kerítéseken, s a kertekből áradt az érett alma édes illata. Az utca föl az Ezüstlyuk felé üres volt és kihalt. A sovány gazdaházak magukra zárkózva álltak, mintha nem is lett volna több élet az ablakait mögött. A Peles-ház kerítése mentén egy karszalagos legény jött szembe velők. Megállt, és összehúzott szemöldökökkel, gyanakodva szemlélte végig a cso­portot. — Hova mennek? — kérdezte durván. — Temetni — felelte az öreg pap méltóságteljesen. A legény elvicsorodott, s böffentett egyet. — Kutyákat nem szokás temetni — mondta — már beéget­tük a rabokkal a dögöket. Ettől elkéstek. 16

Next

/
Thumbnails
Contents