Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
Padányi Viktor: Az ég szerelmére, el ne sírd magad... Ugye néha visszájájául múltadnak egy része? Belédkondul hirtelen egy sajgó, régi hang, Felkisért egy régi színnek illanó lidérce, Régi élet... régi világ... régi rang... Meglátogat tépetten egy taktusa a dalnak, Amit egyszer valaki a füledbe dalolt, Áldott sötétje egy pesti kapualjnak, A sarkantyúcsörrenés, amint meghajolt, A lopott perc, mely gyorsan elszaladt... (Az ég szerelmére, el ne sírd magad!) Az ég szerelmére el ne sírd magad, Ha az álmatlan sötétben felcsillan kisfiad Rácsos ágyának fehérje... a Paál-kép a falon, A karcsú Badár-váza a kisasztalon, Féltett könyveidnek tompa aranya, Amint előcsillan dolgozószobádnak Kitárt ajtaján át, éjtszaka, Csendes egyetemi szobád... minden, ami volt, Amit a csőcselék mind-mind elrabolt... Ha fáj a gyárudvar, ahol most sepersz, A klokkolásra váró kósza perc, A magány, a senkiség, a munkapad... (Az ég szerelmére, el ne sírd magad!) Ha álmodban kaputok csapódik hirtelen S azóta meghalt anyád váratlan megjelen, Ha megkondul benned harangtok szava, Vagy megcsapja orrod az úrnapi körmenet Kakukkfűvel felhintett templomának Fáradt illata, Ha újra látod az alvég házsorát, A tücsökhangos, csendes, nyári éjtszakát, A Göncölszekér gyémántszögeit, Az őszi szántás fázós rögeit, Ha elédsötétlik a bakter éjtszaka, Ha kínoz a kiskertek rozmangszaga, A márciusi szél, mely a Vihorlát felől jön, Vagy az őszi ködök szürke fátyola Budapesti Szépművészeti Múzeum. A kopasz és megfakult, didergő mezőkön. Az elhagyatott nagykörűi komp, Egy-egy magános elhaló kolomp, A messzi vonat, amint elhaladt... (Az ég szerelmére, el ne sírd magad!) Fel ne nyögj, ha eszedbejut a házatok tája, Ahol az apádat szülték egykoron, S elédrajzolódik egy-egy bútoron A nagyapádék finom, fáradt intarziája... Vagy furcsa-hirtelen táncraperdülnek A pitykék egy parádéskocsis lajbián, Akit türelmetlenül egyszer értedküldtek Egy felejthetetlen nyári délután... A tarkás árnyékok a platánsoron, A friss vasalás a fehér nadrágodon, Az ütőd, a pálya, a kocsi, mely hozott, Meg — aki mindehhez tartozott S az elsüllyedt múltban — ottmaradt. (Az ég szerelmére, el ne sírd magad!) Az ég szerelmére el ne sírd magad Ahogy figyeled, hogy fakul hajad, Ahogy számlálod a tűnő éveket, Ahogy búcsúztatod az emlékeket, Amikor érzed, hogy lassan ködbevész A múlt... a hit... az emlékezés, A tűzijáték a citadella egén, A hallgatag szürke kő a Hősök-terén, Falud kis temploma, csobbanás a Tiszán, Lő vérek... Házsongárd... Nagy-Kriván... Pesti barátok, vidéki rokon, A Tisza-szálló árkádja Szolnokon, Síró dallamok, nevető szavak, Magyar ég... és magyar madarak, Áldás, békesség búzán és boron, Ország, hol nem jöttment voltál, De gazda egykoron, Míg ezt nem tette az irigység veled. Mért sírsz? Bolond! Ne sírj! Csak — ne feledd!
