Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-08-01 / 8. szám
A TANÍTÓKÉPZÉS reformja MAGYARORSZÁGON Irta: Dr. Heckenast Dezső Az országgyűlés kultúrális bizottsága — mint egy hazai híradás közli — elfogadta a tanítóképzés reformjáról szóló tervezetet. A tervek szerint 1960-ban kezdik meg működésüket az érettségire épülő, úgynevezett tanítóképző akadémiák, melyekben — a kommunista hírverés szerint — mind elméleti, mind pedig gyakorlati téren a réginél jóval magasabb színvonalú képzést kaphatnak a jövő tanítói. Az alábbiakban azt szeretnénk kimutatni, hogy a nagyhangú kommunista hírverés ezen a téren sem állja meg a helyét és a jelenlegi hazai közoktatás semmilyen vonatkozásban nem áll felette a réginek, sőt — színvonal, szellem és tananyag tekintetében alig közelíti meg a régit, a pedagógus-képzés terén pedig csak most igyekszik lemásolni azokat a reformterveket, amelyek már évtizedekkel ezelőtt készen voltak. E sorok írója elméleti képzettségén kívül (többek közt a pedagógiának a doktora) abban a szerencsés vagy kellemetlen helyzetben volt, hogy másfélévtizedes tanári működése alatt majdnem minden iskola-típusban taníthatott. Végzettségének megfelelően tanított fiú- és lánygimnáziumban és kereskedelmi középiskolában, a nyilas uralom idején szülővárosának a polgári iskolájában, majd a népidemokrácia általános iskolájának ötödik osztályában, ami gyakorlatilag ugyan az első gimnáziummal volt azonos, de lényegében mégis esak elemi iskola, s végül tanított olyan felsőfokú iskolában, ahol népnevelőket képeztek. Tehát a tanár-, illetve tanítóképzés reformjához első kézből szerzett tapasztalatokkal tud hozzászólni. (1) A népoktatás eredményes végrehajtása elsősorban a tanítók képzésétől függ. A XVIII. századig a népiskolákban magasabb osztályokat végzett diákok tanítottak. Az első tanügyi törvényünk, a ‘Ratio Educationis’ azonban már szakképzettséghez kötötte a tanítói működést (1776). Az első tanítóképzőintézetet Pyrker László, a nagyműveltségű velencei pátriarcha, majd egri érsek állította fel Egerben — 1828-ban. A ‘System Scholarum’ 1845-ben két évfolyamú tanítóképzőintézeteket létesít, amelyek az úgynevezett főelemi iskolákhoz kapcsolódó gyakorló tanfolyamok voltak. Az abszolutizmus alatt lényegesebb változás nem történt, minthogy azonban tanítóhiány volt, különféle tanítóképző tanfolyamok működtek szerte az országban, sőt három évi tanítási gyakorlat után a tanítói képesítést magánúton is meg lehetett szerezni. A tanítóképzés első komoly reformja a kiegyezés után történt meg, amikor az 1868. évi (1) Dr. Heckenast Dezső: A tanítóképzés reformjáról. Kőszeg, 1946. (Köznevelés). XXXVIII. t.-c. önálló, közékfokú szakiskolát biztosított a tanítóképzésnek. Ezek az iskolák három évfolyamos tanítóképzőintézetek voltak — internátussal és két holdas mintagazdasággal egybekötve. Az első ilyen új típusú tanítóképzőintézet Budán létesült 1869-ben. A képesítővizsgálatokat 1877-ben rendelték el ezekben az iskolákban. Az 1879. évi XVIII. t.-c. elrendelte a magyar nyelv oktatását a népiskolákban, következésképpen a kormányzat gondoskodott arról is, hogy ezekben a tanítóképzőintézetekben is megfelelően oktassák a magyar nyelvet és irodalmat. A tanítóképzés 1881-ben négy évfolyamúvá alakult át, tehát a törvény születése után alig egy évtizeddel olyan színvonalra emelkedett a tanítóképzés, amint az jelenleg is van, a kommunista kultúrmonopólium törvénybeiktatása után tíz esztendővel. Ugyanis ma az általános iskolai tanítókat négy évfolyamos tanítóképző líceumokban, vagy mint újabban nevezik őket, pedagógiai gimnáziumokban képzik, ami nem haladást jelent az előzőkkel szemben* hanem egyenesen visszafejlődést, mint azt később részletesen kimutatjuk majd. (2) Tanítóképzőintézetet jogosultak fenntartani: az állam, a hitfelekezetek, a városok, társulatok, egyesületek és magánosok is, éppúgy miként a népiskolákat. A századforduló közoktatási miniszterei — Csáky Albin, Apponyi Albert, Zichy János, Wlassics Gyula — különös gondot fordítottak a tanítóképzésre, mert ezek az iskolák az ország nemzetiségi vidékein kultúrmissziót teljesítettek. A hitfelekezetek — katolikusok és protestánsok — különösen versengtek a tanítóképzőintézetek felállításában. Az állam és a hitfelekezetek előszeretettel helyezték el iskoláikat kisebb vidéki városokba (Pápa, Kőszeg, Kalocsa, Csurgó, Felsőlövő), mert ezek környezete inkább megfelelt a falura kerülő tanító-nemzedéknek. A tanítóképzőintézeteknek tanterve általános nevelésügyi, közismereti és gazdasági tantárgyakat foglalt magában. Az újabb tantervek mindig több szerepet juttattak az általános műveltségi tárgyaknak (irodalom, történelem), amelyek kezdetben kissé el voltak hanyagolva. A huszadik század követelményei a tanítóképzést is új feladatok elé állították: az általános műveltséget nyújtó tárgyakat majdnem olyan behatóan kellett tanítani, mint a gimnáziumban, a mellett a gazdasági, de főleg a pedagógiai vonatkozású tárgyak anyaga is szinte megkétszereződött. Ezen meggondolások alapján az addig négyéves tanítóképzést 1920-ban hat évfolyamra emelték, ami gyakorlatilag egy kétéves főiskolai tanfolyammal volt azonos. Sajnos azonban, a trianoni nehéz gazdasági viszonyok következtében 1923-ban öt évre szállították le a képzés idejét s ugyanakkor új tantervet is adtak közre. A tanítás gerincét az új tanterv szerint (2) Dr. Heckenast Dezső: A tanítóképző főiskolák. Szombathely, 1947. (Nyugati Kis Újság). 6
