Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-07-01 / 7. szám
együtt, amelyben a bárpult volt. Én elefántcsontszínű, remek cseresznyepálinkát ittam, maga viszont kitartott a platinaszőke pezsgő mellett. Azonban a pezsgő nagyon veszedelmes ital. Én ezért tartózkodtam is tőle. Észreveszi egyébként, hogy még az italokra is a színük szerint emlékszem? Borzasztó ez az én szinérzékenységem! No de nem akarok a tárgytól eltérni. Ami Magát illeti, bevallom, hogy több apróság elkerülte a figyelmemet. Például nem emlékszem, hogy bemutattak-e Magának. De ez még nem volna olyan súlyos. Sokkal súlyosabb, hogy azt se tudnám pontosan megmondani, szőke-e vagy barna? Úgy rémlik, hogy ezt az együttlétünk alkalmával se tudtam pontosan megállapítani, és erről beszélgettünk is...Látja, milyen jól emlékszem? Azonkívül úgy tűnik, ha visszagondolok, hogy Maga sokat nevetett. Látszik, hogy vidám természetű. Ennek örülök. Mintha valami muzsika is hallatszott volna, nagyon messziről. Komor, hősi zene. Ez kicsit furcsán hatott, hiszen végre is bálban voltunk. Szeretném, ha segítségemre lenne ezeknek az emléktöredékeknek az összeillesztésében. És ha ki is egészítené azokat. Mert bevallom, bizonyos ponton túl cserben hagy a memóriám. Csak azt tudom, hogy ma reggel az ágyamban ébredtem fel, éppen úgy, mint rendesen, és a fejem még mindig tele volt kavargó színekkel: a lámpák fénykévéivel, a nők ruháinak, a bárpulton sorakozó italoknak, és alighanem a Maga hajának és két szép szemének színével. Azt hiszem, leginkább ez utóbbiak szálltak a fejembe___ Amint láthatja, bár még alig tértem magamhoz különös rosszullétemből, amelyet ennek a fantasztikus estélynek a túlzott szinessége okozott, máris felhasználom a drága címet, amellyel megajándékozott, és Írok Magának. Ezekután nincs más hátra, mint hogy megengedje, hogy személyesen is felkeressem. Mikor? Kérem, nagyon kérem, hogy minél előbb: valami titokzatosat és végzetszerűt érzek a csodálatos kalandban, amely összehozott bennünket. Járjunk kezére a sorsnak, hogy mielőbb beteljesülhessen, amit felőlünk határozott. Remegő szívvel várom hívását és számolom a perceket, addig az óráig, amikor majd le tehetem a lába elé hódolatomat. Rajongó hive (Aláírás) * * * Kedves Uram, a levelén nagyon jót mulattam. Én is a fürdőben voltam még ma reggel, amikor megkaptam. Úgy látszik, barátságunk történetében a fürdőkád jelentős szerepet játszik. Szóval, mint már mondtam, a levelén jót mulattam, de még többet mulattam magán, saját személyében, múlt éjszaka. Hogy megvilágítsam a helyzetet, amelyre saját vallomása szerint kicsit ködösen emlékszik vissza, el kell árulnom valamit, ami alighanem nagyon meg fogja lepni: maga, barátom, azon a bizonyos estélyen csaprészeg volt. Bocsássa meg, hogy ezt ilyen nyersen kimondom, de úgy érzem, hogy a mi “kedves barátságunknak’’ elsősorban is egész őszintének kell lenni, és nem szabad a szavaktól félnie. Amellett pityókosságában oly elragadó, kedves, ötletes, mulatságos és finoman érzelmes volt, hogy nincs mit szégyelnie. Kijelentem, barátom: maga részegen egyenesen ellenállhatatlan. Már akkor is jelentősen be volt csípve, amikor odalépett hozzám, abban a szobában, ahol a bárpult volt felállítva. Én a balsarokban ültem. A szomszédos teremben a zenekar a “Kék Duna” keringőt játszotta éppen. Maga átszellemült arccal fordult felém, és így szólt: —• Ó, Asszonyom, kiolvasom a szeméből, hogy ért a zenéhez. Mondja meg, kérem, nem a “Felszabadult Jeruzsálem” harmadik éneke az, amit odabent játszanak? Én azzal válaszoltam, hogy hellyel kínáltam meg magam mellett, mert attól féltem, hogy egyszer csak végigvágódik a földön. Beszélgetni kezdtünk. Maga főként Perikies politikájának az ismertetésével szórakoztatott, majd igen szellemes és fordulatos előadást tartott a szikes talajok intenzív megműveléséről. Közben újra és újra megkérdezte tőlem, hogy milyen színű a szemem, és valahányszor ezt a kérdést feltette, mindig egy-egy pohár cseresznyepálinkát hozatott magának. Az én poharamat viszont sajátkezüleg (bár nagyon óvatosan) töltötte tele időnkint pezsgővel, de aztán, a beszélgetés hevében, azt is maga itta ki. Később elkérte a címemet. Ugyanolyan megindítóan óvatos mozdulatai, amilyennel a poharamba töltögetett, átnyújtotta nekem a névjegyét, és én egy töltőtollal, amelyet a mixertől kértünk kölcsön, ráírtam, hol lakom. Azt hiszem, mindezek a részletek azt bizonyítják, hogy nagy érdeklődéssel egyengettem barátságunk kialakulásának útját. Igaza van, jó lesz, ha összes, személyemmel és külsőmmel kapcsolatos kételyeit eloszlatja. Jöjjön el hát hozzám holnap délután, egy csésze teára. Természetesen ötkor. Megígérem, hogy egyedül leszünk. Minthogy nem emlékszik rám pontosan, nem akarom, hogy tétován álljon a szalonom küszöbén, és ne tudja, kit kell háziasszony gyanánt üdvözölnie. Nem szeretném, ha miattam csak egyetlen feszélyezett pillanata is volna. Ugy-e kedves vagyok? Holnap délután tehát az összes homályos pontokat tisztázhatja. Egyet azonban már most elárulok: nem vagyok szőke, mint ahogy az ötödik pohár cseresznyepálinkánál hitte, se pedig barna, mint ahogy a nyolcadiknál gondolta. Fehér a hajam. Ugyanis Brandimarti markéza nagymamája vagyok. A többiről majd holnap beszélgetünk. Üdvözli “kedves barátnője” (Aláírás). 24
