Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-07-01 / 7. szám

Az egység első lépése egy olyan szemlélet megteremtése, mely szerint a magyar irredentizmus egyúttal horvát és szlovák irredentizmus is. Ennek a két társnemzetnek a szempontjából a trianoni állapot felszámolása még többet jelent, mint a mi számunkra, mert hiszen a jelenlegi helyzet prolongálása a népi állományuk beolvadását, tehát teljes megsemmisülését fogja jelenteni, már belátható időn belül. A velünk való együttműködésükre tehát számíthatunk abban a pillanatban, amint belátják, hogy egy közös keret nem jelent fenyegetést, de mégcsak hátsó gondolatot sem az ő nemzeti aspirációik számára. A közös keret ennekfolytán csakis egyezségi alapon, tehát a nemzeti szuverénitások kölcsönös korlátozása alapján válhatik kifelé egységessé, ami viszont nem új motívum a magyar közjogi gondolkozásban. Az együttélést szabályozó közjogi felfogásunk már a múlt században eljutott erre a fejlődési folyamatra, amit kifejezett a “Magyarország és Társországai’’ teljes országnév is.

Sajnos az események megmutatták, hogy az elnevezés által fedett ideális belső tartalom megértése tekintetében sem a magyar közvélemény, mégkevésbbé pedig a társnemzetek együttes közvéleménye nem volt egységes. Ma már azonban mindnyájan tudjuk, hogy az akkori és kétségkívül nem mindenkit kielégítő állapot jobb volt a trianoni rendezésnél és hogy annak egy történelmi alapon, kibővített értelemmel való visszaállítása egyaránt érdekünk.

A magyar emigrációnak a szerepe nem az, hogy külön-külön tárgyaljon és előre egyezkedjen \az utódállamok bármelyikével, ehhez nincs joga, die nincs szabad keze sem. Ha hiszünk a keresztény tradiciójú Európa rekonstrukciójában, nem tárgyalhatunk Európa j összeomlásának haszonélvezőivel, hanem saját ügyünket szorosan hozzá kell kapcsolni Európa ügyéhez. Miután jogosan hivatkozhatunk történelmi szerepünkre, mint nyugat védpajzsa évszázadokon át, most ugyanehhez a nyugathoz, vagyis Európához kell kötnünk a sorsunkat és jogainkat az európai fórumoknál kell érvényre juttatnunk.

A magyar kilátásoknak olyan szintézisre való felépítése, hogy a szovjet imperializmus expanziója miatt a yaltai osztályostársak háborúba keverednek, s az így keletkezett harmadik világháborúból fog a magyar kérdések megoldása megszületni, amerikai győzelem esetén, magában véve is csak egy feltevésre és egy esetlegességre való építést jelent, azonkívül, hogy kizárja a magunk aktív szerepét a jövőnk alakításában. Tehát nem egyéb, mint egy terméketlen csodavárás, ami nem is annyira a mi érdekünk, mint inkább azoké, akik azt szeretnék, hogy ne történjék semmi.

Éppen ilyen értéktelen a szintézisnek második számú variánsa, amely a világnézeti különbségeken alapszik. Eszerint az emberi szabadságjogokon felépült nyugati demokráciák fegyveresen fogják az elnyomáson alapuló svovjet diktatúrát belső tartalmánk megváltoztatására kényszeríteni, és hogy a magyar felszabadulás ennekfolytán következik majd be.

Mindkét változat a “Made in U.S.A.” jelzést viseli, de nem saját használatra készült. Céljuk nem annyira bizalomkeltés, mint inkább az önbizalom lerombolása. Mindkető bizonyításra nem szoruló ténynek veszi Európa végleges dekadenciáját, tehát azt, hogy a két háború vérvesztesége véglegesen megfosztotta ezt a térséget egy újabb felemelkedés lehetőségétől. A hangsúly azon van, hogy Európa népei eszerint örökre másodosztályúakká váltak, tehát az a keresztény civilizáció, amely legalábbis az utolsó négy évszázadban domináló erkölcsi normákat adott az emberiség számára, elvesztette érvényességét. Az emberiség már csak egy új, meg egy legújabb rendező elv között választhat, nevezetesen: vagy az individualista amerikai demokráciát választja, vagy pedig a kollektív szovjet rendet, tehát az európai életszemlélet két leszakadt vadhajtásának egyikét.

Az atomfegyverek árnyékában talán nehéz lemérni, hogy a yaltai csődtömeg ilyen felszámolása véglegesen sikerül-e, vagy csak addig tart, amíg az elsősorban érdekelt 400 millió európai ki nem józanodik. Bizonyos csak az, hogy a mi helyünk a ‘‘dekadens’’ Európában van; ide tartozunk, és jövőnk integráns része eme térség jövőjének. Ebből a pozícióból aztán két nagyon fontos felismerés következik. Egyik az, hogy nem vagyunk egyedül, a másik pedig, hogy jövőnk kialakításának aktiv szereplői lehetünk, egy közös európai keretben, mint ahogy 1956 október óta azok is vagyunk. Bizonyság erre a felgyújtott L’Humanité épület s mindaz, amit a magyar megmozdulás európai visszhangjából kiolvashatunk.

A Deutsche Illustrierte Zeitung egy 1956 novemberi száma foglalkozik a magyar eseményekkel. Egy leírást olvasunk arról, hogy a Keleti-Pályaudvarnál egy elesett kislány holttestét nemzetiszinű lobogó takarja, rajta egy rögtönzött felírás: “Nem hiába haltál meg”. A német lap hozzáfűzi: “Mi mindnyájan, akik nyugaton élünk, mi akik a szétosztott Németország egységéről, Egyesült Európáról és a nyugati keresztény kultúra megtartásáról beszélünk, hivatva vagyunk igazolni: Nem volt hiába a magyarok szabadságharca, még ha vérbe fojtották is”.

Az európai visszhangot már halljuk, de a hang egyelőre néma maradt. Kérdés, hogy szabad-e némán maradnia a mi emigrációnk hangjának, amikor már nem meghallgatásért kell instanciáznunk, hanem részt lehet kérnünk a közö építő munkában?

7