Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
GYULAI SÁNDOR: Az Öreg Vadlövö halála Az 1566. esztendőt irta a krónikás. Sötét, keserű sorban élt Magyarországon a röghözkötött, nincstelen paraszt. Rabszolgája volt a földesúrnak, adózott az osztrák császár kegyetlen, rabló zsoldosainak s a hatalomratörő, dúlófosztogató töröknek. Mégis... mégis születtek hősök a jogtalan jobbágyok között is, akik életük árán is készek voltak megvédeni az édes hazát az ellenségtől. A történet: igaz. Világos várától nem messze fekvő Sarkad falu közelében esett. ... Egy szekér haladt az országúton. A szekér is, meg a két jó ló is Nemes Törteli Kristóf úr tulajdona volt, éppúgy, mint a kétoldalt elterülő földek, buckák és faóriások s mint a bakon bólogató sovány, öreg paraszt is, Vadlövő Máté bátya. Az öreg — valamivel túl már a hatvanon — bozontos szemöldöke alól egykedvűen nézte a vidéket. —• Tavaszodik —• gondolta. A vadvizek felfakadtak, s a föld úgy hajtotta magából páráit az enyhe légbe, mintha egyetlen nap alatt szabadulna téli nyűgétől... Kiáltás riasztotta fel az öreget elmélázásából: — Hahó! Öregapám! Az öreg Vadlövő hátranézett. Nem messze mögötte egy diákforma haladt sietősre fogva lépteit s amint közelebb ért, meg is láthatta a vándort egészen. Kopottas, p any ókár a vetett dolmány lógott az oldalán. Meggyszin süvege megfakult, de elől, a tollforgóból gyönyörű darutoll meredt felfelé s a hetykén félrecsapott süveg alól vidám két barna szem köszöntötte az öreget. — Aggyisten. Látom, a kend csikai jól futnak még, az enyéim meg már igen elfáradtak... Az öreg a diákforma rövid csizmájára nézett, melynek sara hosszú útról beszélt. —• No fiam —■ szólt —, ülj hát ide, mellém, aztán mondd el, hova igyekszel azzal a szerszámmal. Gyula várába-é? A diák ölébe vette lantját s olyan féltő gonddal szorította magához, mint anya a kisded gyermekét. —• Én oda éppen, — felelte. — Megnézem Mágocsy Gáspár úr házatáját, mert nem jártam még nála. Tudom ő is, meg a gyulai vitézek is jószívvel fogadják a vándor lantost. Meghálok egy pár éjszakára náluk, aztán... megyek tovább. —• Aztán merről jössz, öcsém? — Most innen csak, a csabai kastélyból. De nem valami békességes híreim vannak onnét. Abránffy úr a János Zsigmond-pártiakkal tart. Azt tartja, a császár csak hitegeti a magyar népet és Ígérgetéssel meg nem küzdünk a törökkel! — Igenám... de a török mégiscsak... hitetlen! János Zsigmond meg a törökkel cimborái. Ha meg Abránffy úr beengedi a kontyost a csabai kastélyba, Mágócsy kapitány sem leszen biztonságban Gyulán. A király... mégiscsak — király — emelte meg kissé báránybőr süvegét az öreg. —• Egy kézbe kéne a hatalom, hiszen egy urat mégiscsak könnyebb szolgálni, mint hármat. — Jól mondja, öregapám! Ha az az egy király erős volna... És akarná a magyar ember igazságát... De hol van az most?! Amit el nem foglalt a szultán, azon is viszálykodnak a magyar urak, ahelyett, hogy együtt mennének a törökre. Hej! Be nehéz s sorunk, szegény magyaroknak! Talán Isten is elfordította rólunk tekintetét... A diák megpendítette lantja húrját s az megrezdült, mint hazája sorsát sirató szegény lélek. “Hej, végbeli népek, Jó magyar vitézek! Az mi országunkban török lett az ének... Sötét felleg borult az fényes napunkra, Az Isten se tekint sanyarú sorsunkra...” Az öreg Vadlövő Máté lassan bólogatott a diák énekére. Aztán hirtelen felkapta a fejét, akkorát kiáltott a diák. — Öregapám, nézze! Ott... a bucka felől... Törökök! Vissza, míg nem késő! — Vissza? — nevetett keserűen az öreg. — Avval már elkéstél. Már főzik minekünk a forró levest. Ezek elől ugyan nem menekülünk ... Fogd ki gyorsan az egyik lovat, vágtass Gyulára segítségért, én meg tovább megyek. Előre. —• Hogy én itthagyjam kendet egyedül a veszedelemben? Hogy orrát vágja a török és megkínozza?! Itt maradok, küzdjünk együtt! — Diák! Megháborodtál? Vannak vagy harmincán. Ha gyorsan jársz, nemcsak megmenekülünk, hanem kontyost is fogunk. Tőlem mit nyernek? Rongyos életemet?... No menj, siess! Csak egy hajintásnyira van Gyula, hamar beéred. — Hát... Isten neki. Hozom a segítséget! A diák elvágtatott Gyula felé. Egyre meszszebb csattogott lova patkója, szembe meg mind közelebb ért a török. Elől, díszes selyembugyogóban, valami tisztféle lovagolt, méterhosszú strucctollal fehér turbánja elején. Magyarul szólította meg Vadlövő Mátét s a ló ijedten hőkölt vissza, amikor közelebb léptetett. — Hé, öreg, merre az út Sarkad felé? Az öreg összerezzent, mintha tüzes vas érte volna. Sarkadot keresik hát éppen, az ő faluját... Melynek úgy ismeri minden rögét, mint 37
