Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
De hogyan is ismerné, amikor két részre van tépve Jézus földje? Amikor itt is, a Szentföldön otthontalan emberek táborára akadunk? Avagy nem otthontalanok-e mind a nyolcvanezren, akik az utunkba eső UNRRA táborban laknak? Azok a szerencsétlen arabok, akik a népek harcának áldozatai! Azok, akik elvesztettek mindent! Házat és kenyeret, — otthont és otthoni tűzhelyük melegét... Közéjük keveredek. Idegenvezetőmmel együtt. És beszélgetek velük. Mindenről. A népek békességéről is, amely csak akkor fog megvalósulni, ha a Nagy Isten megkönyörül rajtunk... Allah akbar! — suttogják az arab menekültek, — Jézus segíts! — suttogom én halkan, belsőségésén... A menekültek ellátása is szóba kerül. Havonta kilenc és fél kg. lisztet, — % kg. cukrot, — Уъ kg. hüvelyest, — 1 szappant és kb. egy kg. szárított datolyát kapnak. Nem sok, valóban nem sok — amint mondják, s mégis megcsókolnák azt a kezet, amelyik feléjük nyújtja ezt a keveset, hiszen enélkül a kevés nélkül, amely nyolcvanezer ember részére egész hegyet tesz ki, éhen kellene veszniük. Tovább indulunk. Idegenvezetőm előveszi az Evangéliumot és olvasni kezdi: “Egy ember Jeruzsálemből Jerikóba menvén, rablók közé került, akik kifosztották őt, és sebesre vervén, félholtan hagyták őt az útnak szélén.. Csendesen, békességes szívvel hallgatom az Irgalmas Szamaritánus csodás történetét. Valóban szent hely itt minden útkanyar, minden útkereszteződés és minden falucska, városka. Az a hely is, ahol a rablók közé került utasember feküdt. Vérében fetrengve, a halál küszöbén, mindaddig, míg az irgalmas szamaritánus nem jött és be nem kötözte sebeit... “Lön pedig, mikor Jerikóhoz közeledett, hogy egy vak ült az út szélén és kéregetett. És amint hallotta az átvonuló sereget — olvassa tovább idegenvezetőm az örömhírt —, tudakozódék, micsoda az? Mondák neki, hogy a názáreti Jézus megyen arra. A vak erre kiáltani kezdte, mondván: Jézus, Dávid Fia! könyörülj rajtam. Megállván tehát Jézus, parancsolá, hogy vezessék őt hozzá. Mikor aztán közel jött, kérdezé tőle: mit akarsz, hogy cselekedjem veled? Amaz pedig mondá: Uram! add, hogy lássak! És Jézus mondá neki: láss! a hited megszabadított téged! És a vak azonnal látta és követte őt, magasztalván az Istent.. “Uram, add, hogy lássak!” — visszhangzik lelkemben a jerikói vak ember meleg könyörgése, — és mélységes hite. Mennyi és mennyi vakja van ennek a megkergült világnak! Két ezer esztendővel a megváltás tagadhatatlan ténye után... Nem messze attól a helytől, ahol a rablók kezébe került ember feküdt, fenn a domb oldalán egy vár áll. Elhagyottan, évszázadok mohájával a falain és tornyócskájának tetején. Idegenvezetőm szerint a keresztes vitézek emelték, építették valaha az ozmán törörök ellen. Beérünk Bethániába (El Azarije), ahol Krisztus Urunk korában Lázár háza állott s ahol Jézus többször meglátogatta Máriát és Mártát. Bethánia az Olajfák hegyének keleti oldalán fekszik. Hogy miért szent hely Bethánia is? Azért, mert itt mondotta Jézus a sokkal törődő Mártának, aki Máriát, a Mester lábainál üldögélő Máriát vádolta: “Márta, Márta! Sok gondod van és sokat vesződöl. Pedig csak egy a fontos! Mária a legjobb részt választotta, mely nem vétetik el tőle sohasem...” Hogy mi az az “egy fontos”? Hát mi lenne más, mint a lélek üdvössége! A mindenség százszorosának — az ember lelkének — üdvössége! Odakinn az emberi életben mindenki a maga akaratát akarja érvényesíteni. Még akkor is, ha lelkének kárát vallja közben. A keresztény hívő ezzel szemben Jézus lábaihoz ül, hogy megismerje az Isten akaratát. A fölséges Isten akaratát, amelynek hűséges akarása a lélek békességét és a lélek üdvösségét jelenti... Bethánia után végre megérkezünk Jeruzsálembe. Az Olajfák hegyének gerincéről nézek először végig a városon. Lábaim előtt terül el hát az a város, amelyiknek láttán Jézus könnyezett. “Jeruzsálem, Jeruzsálem, mely megölöd a prófétákat és megkövezed azokat, akik hozzád küldetnek: hányszor akartam egybegyüjteni fiaidat, miként a madár fészekalját szárnyai alá, —. és te nem akartad! íme, pusztán hagyatik nektek a ti házatok...” “... Mert nagy szorongattatás leszen a földön és harag e népen. És elhullanak fegyver élén, — és fogságra hurcoltatnak minden néphez, — és Jeruzsálemet taposni fogják a népek, mígnem betelik a népek ideje...” Véres, komoly igazságok az Istenember ajkán! A büszke, gőgös és botor Jeruzsálem ellen, amely nem ismerte föl az idők teljességét és amely keresztre szögezte a világ Megváltóját... És Jeruzsálem sorsa valóban beteljesedett, mielőtt elfeledte volna Jézus szavait: “Bizony, bizony mondom nektek: el nem múlik e nemzedék, mígnem mindezek meglesznek.. .Az ég és föld elmúlnak, de az én igéim el nem múlnak”. Alig futott el harminc, negyven esztendő Krisztus kereszthalála után, amikor 70-ben Vespasiánus, majd Títus seregei körülzárták a várost, kiéheztették, aztán elfoglalták és a földnek színével tették egyenlővé! Népét kar délre hányták, keresztreszögezték. Azokat pedig, akik mégis túlélték a pusztulást, szétszórták a szélrózsa minden irányában... További sorsa szintén vér és könny, meg szenvedés! Nagy Konstantin császár újra építette ugyan és a keresztény világ középpontjává teszi, de az Istenember szavai újra beteljesednek rajta. 614-ben az arabok kezére kerül, 36
