Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
Skót. — Mi történt veled, hogy eladod az összes hálóingedet? — Nincs rá szükségem, mert éjjeli portás lettem. Egyszerű számítás. — Amióta megnősültem, fele olyan olcsón élek. — Azt ajánlom, végy el még egy feleséget, és akkor teljesen ingyen fogsz élni. Érvényesül a tehetség. — Hallottam, hogy beírattad a fiadat a zeneiskolába. Nagyon tehetséges fiú, biztosan már érvényesült is a tehetsége. — Hogyne, alig egy hónapja van az iskolában, és már ő viszi a zászlót, ha kivonulnak! Haladás. — Eleinte szódát ittam majd whiskyt szódával, később whiskyt ittam szóda nélkül, most pedig úgy iszom a whiskyt, mint a szódavizet. Megélhetési alap. — Mondd csak, János, miből is élsz te tulajdonképpen, hiszen nincsen semmi foglalkozásod? — Ha szigorúan vesszük, még mindig abból a virágcserépből, ami tavasszal a fejemre esett. Divat mások bőrére. Lelki szemeimmel láttam Tubákot, amint az orosz katonák belsejében turkál. Azokra az ismeretekre támaszkodva, amelyeket a gimnáziumban sajátított el. És tudtam, hogy milyen tanuló volt. Még szerencse, hogy az én aszisztensi bizonyítványomat nem respektálták. Ez megmentett ettől a mészárszéktől. Tubák újra megszólalt, hogy vigasztalja magát. — Ne hidd, hogy az orosz orvosok sokkal többet tudnak... Mellettem dolgozott egy hórihorgas alak... Ez mindent tőlem kérdezett... Később bevallotta, hogy nem fejezte be teljesen orvosi tanulmányait... Ennek a pasasnak köszönhetem, hogy a végén idehoztak... Mert megtetszettek neki műszereim és a táskám... Azt mondta, hogy elkobozza ezeket, mert fasiszta vagyok... és ie kell, hogy csukjanak... Mind állatok... Egyikben sincs belátás... A legszívesebben végigoperálnám az egész orosz hadsereget... Nem hallgathattam tovább Tubák keserveit, mert kihallgatásra szólítottak, vagy húsz másik fogollyal együtt. Mialatt a kihallgatásra várakoztunk az udvaron, az őrünk elment vizet inni a kúthoz. A húsz fogoly — velem együtt — pillanatok alatt átmászott a kerítésen, és futott, amerre látott. Reméltem, hogy Tubák be fogja látni, hogy a rendkívüli körülményekre való tekintettel nem búcsúzhattam el tőle. XII. A kis ausztriai vasúti állomás égett a júliusi nap tüzében. A sínpárok között unatkozó tyúkok kaparásztak. Egy olajoszubbonyú vasúti munkás kényelmes lassúsággal ballagott egy veszteglő tehervonat mellett és hosszú kalapácsával egyhangúan ütőgette a kocsik tengelyét. A szomszéd réten egy paraszt kaszált. Minden percben megpihent, hogy megtörölgesse verejtékező homlokát. Az állomás söntéséből — ahol osztrák munkások söröztek — vidám harmonika-szó hallatszott. Mindez úgy hatott rám, mint valami valószínűtlen látomás. Tizennyolc hónapi keserves csavargás után pár órája volt csak, hogy átbújtam a drótsövények között, amelyek a szovjet paradicsom határait védték. Ruhám még nedves volt a Lapincs patak átúszásától. Tizennyolc hónap alatt csak szörnyűségeket láttam és most valóságos üdülés volt számomra ez a béke és nyugalom, amit a kis ausztriai állomás sugárzott felém. Tizennyolc hónap után most voltam először boldog. Ha nem is teljesen. Ott álltam az állomás árnyékszékének nyitott ajtaja mellett. Ez óvatósági rendszabály volt arra az esetre, ha hivatalos közegek jelennének meg igazoltatás végett. Nem volt semmi papirom. A sínek mellett legalább egy tucat hozzám hasonló, rongyos ember várakozott. Egyiknek sem volt semmi csomagja. Bizalmatlanul nézegettek maguk körül. Óvakodtak attól, hogy közel kerüljenek egymáshoz. Nem volt kétséges, hogy honnan jöttek. De egyik sem érezte magát biztonságban a határ közelében. Leghőbb vágyuk volt minél messzebb kerülni innen. Akárcsak nekem. Ez volt az első eset életemben, hogy jegy nélkül szándékoztam felszállni egy vonatra. De az vesse rám az első követ, aki már gyalogolt kétszáz kilométert mezítláb, és azután sem érzett vágyat arra, hogy valami járművel lépjen kapcsolatba. Mi történhet velem, ha azt mondom, hogy elvesztettem jegyemet? Legfeljebb a legközelebbi állomáson kidobnak a vonatból. A következő vonattal továbbutazóm, a további kidobásig. 30
