Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-06-01 / 6. szám

Arany János:

SZENT LÁSZLÓ

Legenda.

Mondá Lajos a nagy király: Eredj szolgám, Laczfi Endre, Küldj parancsot, mint a vil(lám,

Köss nehéz szablyát övedre:

A tatártól nagy veszélyben Forog Moldva, ez a véghely:

A tatárra veled menjen Tízezernyi lófő székely.

Kél Budáról Laczfi Endre, Veszi útját Nagy-Váradnak; Kölestertmő Kunság földjén Jó csatlósi áthaladnak;

Várad kövecses utcáin Lovuk acél körme csattog, Messzefénylik a sok fegyver, Messzedöng a föld alattok.

Hallja László a templomban Kőrösvíznek partja mellett; Visszatér szemébe a fény, Kebelébe a lehellet;

Koporsója kőfedelét Nyomja szinte három század; Ideje már egy kevéssé Szellőztetni a szűk házat.

Köti kardját tüszőjére S fogja a nagy csatabárdot, Mellyel egykor napkeleten A pogánynak annyit ártott;

Félrebillent koronáját Halántékin igazítja;

— Éjféltájban lehetett már — A vasajtót feltaszítja.

És megindul, ki a térre,

És irányát vészi jobbra,

Hol magasan felsötétlik Érebül öntött lovagszobra;

Távolról megérzi a mén. Tombol, nyerít, úgy köszönti: Megrázkódik a nagy ércló

5 érclovagját földre dönti.

Harci vágytól féke habzik, Kapál, nyihog, lángot fúvall; László a nyeregbe zörren

6 jelt ad éles sarkantyúval;

(Folytatás a következő oldalon.)

s a kosárban papírzacskók tömöttödtek.

— Adjon Isten, tiszteletes úr — köszönt oda az asszony — magának is, Dominik bácsi.

A tiszteletes megállt.

— Szagos kenőcsöt vásároltál-e, vagy pirosítót, Sári? — kérdezte évődve — avagy mézes cukron tartod az uradat?

Az asszony nevetett.

— Oda van az uram fáért az erdőre — felelte vidáman — csak estére tér meg, és sötétben úgysem látná a pirosítót. így hát csak egy kis rizskásáért, meg olajért ugrottam be ide, meg valami köhögés elleni port vásároltam a Lacikának, annyira gyötri szegényt a köhögés éccakánként.

— A Lacikát? —■ döbbent meg a pap — Megfázott tán a gyerek?

— Oda voltak a Libatónál vasárnap délután, aztán tudja, lelkem tiszteletes úr, milyen a gyerek...

— Hársfa teát főzz neki, Sára, annál jobb szer nincsen. Tégy bele cukrot sokat, hogy szeresse a gyerek, s itass meg vele este három jó csuporral. Oszt takard le, s hagyd, hogy izzadja ki a fázást...

Dominik hagyta őket, hadd beszéljék ki magukat kedvükre, őmaga belépett a boltba. Az ajtó repedt csengője szomorúan csilingelt nehányat, bent homály volt és dohos fűszerszag. A pultnak támaszkodva ott állt Tromka, a falu nagygazdája, piros arccal, kövéren és hangosan magyarázott valamit Pelesnek, a keszégképű, mindég gondtelt bányaúrnak. Samu, a boltos, hátul matatott a polcai között, s csak a fejét fordította oda a csöngettyűszóra. Alacsony kopasz kis ember volt Samu, arca valamikor egészségesen piros, akár a Tromkáé, de az idő s a bolt megsárgította, szeme alá petyhüdt, szomorú táskákat rakott, s csak kis kerek hasa tanúskodott arról, hogy minden gond és bánat ellenére is alapjában véve vidám kedély lakozott a tömzsi kis emberben.

— Megmondtam én annak a koszosnak ott a városi kávéházban, meg én — harsogta Tromka vörösen, súlyos kezével csapdosva a pultot — megmondtam én a nyavalyásnak, hogy amíg Tromka itt van, és bírja emelni a kezét, addig egyet se féljenek, mert nem lesz itt semmiféle törvényellenes dolog, sem forradalom, sem egyéb...!

Peles gondtelten ingatta a fejét.

— Nem lehet tudni — mondta — nem lehet tudni. A háború...

— Mit háború! — ordította el magát Tromka dühösen — nem az én háborúm s nem a magáé! Akik csinálták, fizessenek érte s kész!! Minden egyéb marad a régiben!

Dominik letette a kosarat hátul a pultra, levetette a hátizsákot, s azt is melléje tette. Samu előgurolt a polcai közül, s előbb a kosarat is, a hátizsákot is besüllyesztette a pult alá. Csak azután szólalt meg:

— Fenyő?

— Az — bólintott Dominik.

— Mennyi?

— Három.

Samu leguggolt a pult mögé, matatott ott egy ideig, s mikor fölemelkedett megint, egyik kezében ott volt az üres kosár, másikban az üres hátizsák.

— A korsókat majd máskor, eh?

— Ráér — dünnyögte Dominik.

Samu előrántott egy darab papirt, s a sarkára számokat írt, gondolkozott, újra írt.

— Tizennyolc — mondta.

—- Jól lesz, Samu úr.

Samu leemelt az egyik polc sarkáról egy papirdobozt.

— A puskatöltények — mondta — három-nyolcvan...

Dominik átvette a dobozt, megnézte, s besüllyeztette a hátizsákba.

12