Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-06-01 / 6. szám
Iváni Zoltán: Őszintén az emigrációban Vagyok valahol. Nem is tudom hol. De őszintén csak így tehet, aki még hazát szeret. Vagyok valahol. Tárgyak, emberek mellettem. Amikhez nincs közöm. Igen, mozgok, álhtólag vagyok, csak épp’a lényeget nem ér(zem. Eszem legyőzi ösztönöm. Damaszkuszi országút, kereszthalál, e tespedt alkuvásnál vajon nem szebb kiállás, vajon nem szebb halál? Vagy nem tisztább az élet, ha az ember csendben, idegenben bár, de helytállással élhet? Élek valahol. Néha még percre boldogan is, ha nem zavar hangoskodás: íme talajt vert, gyökeret, — áltató rímekben magyarságnak nevet. Élek valahol. Békétlenül s ezért ha rámfogják majd: menthetetlen, igy lesz ez jól, igy igazabb, mint botcsinálta vigaszokkal becsapjam magam s hazám. Ügyet mentő sok meg se bi(zott, jó volna tudni ezt a titkot, bizony ám! —• Aha — mondta jelentőségteljesen, és kimeredő ádámcsutkája szomjasan megmozdult — elkészült a gégeolaj, mi? Jó kis gégeolaj, öcsém? Üstére ejszen elvetődöm hozzád oda föl, írni? És újra nyelt egy nagyot, szomjasat, hallani lehetett a nyelését. — Nyúlpecsenyét rendelt a Békebíró — felelte Dominik panaszosan — odaleszek este nyúllesen a Lanka tetejébe. — Meglelem én az ösvényt éccaka is — vigasztalta Pattanás a verebek között —• ugye pityikéim, bírja még az öreg Pattanás bácsi a lábait akárcsak legénykorában, igaz-e? — Birod az italt is, súly essék a gégédbe, — gondolta Dominik bosszúsan ahogy tovább cökletett az ösvényen, várhattál volna, amíg elkészül az őszi alma, hogy azt idd, ne a fenyővizemet. Hiába, a fekete macska. Alig érte el a papkert gyümölcsöse mögött a falu útját, a negyedik ház mögül ki kanyarodik elébe, ha nem Lidi néne, a bába! A falu boszorkánya, pletykahordozó nagyszájúja. Már meszsziről rávigyorgott Dominikre csorba szájával. — Hihihi, vén nyúlkergető, hordod az ördög italát a zsidónak, mi? Megtudja a Békebíró és kifordítja a szűrödet, ki ám! —• Gombát viszek, nem lássa? — mordult rá Dominik a kis hajlotthátú vénasszonyra, s odalendítette az orra elé a kosarat, még ki is markolt belőle egy gombát, s szétmorzsolta dühösen az ujjai között — mit mind rágja maga is a másember becsületét! — Látom én — vihogott az öregasszony csúfondárosan — hogyne látnám! Sze kimered a hátadon a zsákból a két korsó nyaka! Ijedten kapott hátra Dominik a kezével, még a puska is lecsúszott a válláról, s koppant az agya a földön. De hiába tapogatta a zsákot, semmiféle korsónak a nyaka nem állott ki abból. — Hihihi! — vihogott csúfondárosan Lidi néne — Mit kaparászod úgy azt a gombát, tán üvegből van-e, hogy úgy félted? Dominik bosszúsan vetette vissza a puskát a vállára. — Vigyázzon, mert levágják még egy éccaka az ördögök a nyelvit, s logobónak tűzik ki a pokol kapujára —. harapta oda a szót, s ment nagy léptekkel, szaporán, hogy minél előbb távol kerüljön a veszedelmes teremtéstől. Negyvenhárom éve így volt ez közöttük, rágták, marták egymást, ahol csak egymásba botlottak. Negyvenhárom éve, amióta hivatalba állott, azóta éppen. Másként volt azelőtt, persze. Módos gazdaleány a Lidi, ő meg szegény béresember fia, kendőzött jegyesek mégis. Akkor jött haza a katonaságtól, szakaszvezetői ranggal, s úgy volt, hogy megtartják a menyegzőt még abban az évben. A Lidi apja azt akarta, hogy odaköltözzék hozzájuk, s dolgozzék a birtokon, s Lidi is azt akarta. De a szakaszvezetői ranghoz jobban illett a puska, mint a béresostor, s mert abban az évben temették el az öreg Porkolábot, aki ötvenkét esztendeig őrizte a falut, hát neki kínálta föl a községi tanács a hivatalt, mint katonaviselt embernek. Ki más is lehetett volna karhatalom a faluban, ha nem ő, a szakaszvezető? Ekkor mondta ki Lidi a szót, ami mindent elrontott volt közöttük. Ezt mondotta, s így: “Nyúlkergetőnek, madárijesztőnek nem leszek a felesége! Gazdaleány vagyok, gazda lesz az uram!’’ “Az én feleségem oda jön, ahova én viszem, és sem apja, sem anyja nem fog a pendelyén ülni!” adta vissza ő is keményen a szót, s ezzel aztán megszegték a nyakukat mind a ketten, s nem lett az esküvőből semmi. Ő maradt vénlegénynek, Lidi vénleánynak, s amimedig élnek folyni fog közöttük a gyilkos versengés. — Csak a nyelvétől ments meg, Uramisten — sóhajtott föl Dominik, amikor már messzire került a vénasszony gonosz vihogásától — s ha egyszer beléfojtom a lelket, bocsáss meg nekem a másvilágon... A szelídarcú öreg papné hosszú, fekete ruhájában virágokat gyomlált a papilak előtt. Nagy fehér őszirózsák hintáztak körülötte a szellőben, majdnem olyan fehérek mint az öreg papné arca. 10
