Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-06-01 / 6. szám

Arany János:

SZENT LÁSZLÓ FÜVE

Népmonda

I.

Ezer év után még nem írtak nyolcszázat, Hanem legfölebb csak nyolcvan-egynehányat, Mikor László király, magyarok királya,

Pogány kún hadakkal háborúba szállá.

Nagy volt a vérontás, folyt a vér, mint patak, Tőle a vizek is mind megáradtának,

A mező sik-vér lett, mint valamely tenger, Sziget benne a sok halomra ölt ember.

Kivel sebje nem bírt, az vérbe föladott,

A félig elevent megfojtá a halott.

Elveszett a kún mind, vagy esett rabságba, Egy maradt hírvinni messze Kúnországba.

Fényes győzödelem, zsákmány sok és gazdag:

A magyar vitézek ezeken osztoztak;

Osztoztak, lakoztak, nagy vígan valának,

Itták áldomását a nehéz csatának.

A király ellenben csöndes sátorában Buzgón imádkozva térdepelt magában,

E'ényes győzödelmét neon tartá övének,

Hálát adva érte Ura-Istenének.

De nem hallgatá meg a felséges Isten,

Véres háborúkban mivel kedve nincsen,

Véres háborúkban, emberáldozatban Hogyan gyönyörködhetnék a jó Isten abban?

Hiába, hogy a vért szomjas föld felissza, Bosszúért kiált az az egekre vissza,

S jaj annak a népnek, vétkezett az sokat,

Kit a bosszúálló Isten meglátogat!

Akkor is elküldte öldöklő angyalát,

Széles e hazában támaszta döghalált,

Rendre hullott a nép, mint midőn kaszálnak, Hull a fű előtte az éles kaszának.

A vérnek mezején bűzhödöző testek Fojtó páráikkal lettek a győztesek,

A magyarok pedig omlottak szüntelen,

Keserű lett nékik a szép győzödelem.

Minden utca és ház telve döghalottal,

De, hogy eltemetné, nincsen ember ottan, Másszor a holt-testet hordták a mezőre,

Most az élő ember futott oda tőle.

Szomszédnak a szomszéd bajához nincs köze, Hamvából kialudt a barátság tüze,

Megszűnt a rokonság, nincs testvér, atyafi, Elhagyták az apát fölnevelt magzati.

Édes anya, látván, hogy ajaka kékül, sikoltva szaladt el beteg gyermekétül:

De futóbb lön a halál sárga lába:

Elfogá, s leverte az anyát futtába.

A reménység is, mely fogytig ki nem fárad, Rövidebbre fogta most a kantárszárat:

Másszor az esztendőt hatvanával mérte,

Most, ha volt egy napja, azzal is beérte.

Kiki mit gyakorlott, arra ment a szája:

Vagy imádkozásra, vagy káromkodásra, — Mindegy, akármelyik haljon meg hamarabb;

Mi öröme annak, aki élve marad? —

П.

. V

A király pedig ült a földnek porában, Bünbánatot tartván néma sátorában; Megszaggatta szárnyát gyászos köntösének. Koronája helyét hamuval hinté meg.

Fennszóval könyörge: Én uram Istenem! Könyörülj, könyörülj veszendő népemen;

Ontsd ki rám, ha tetszik, méltó haragodat: Csak népemtől vedd le sujtoló karodat.

így könyörge László, magyarok királya,

Hát ime! tömérdek nép tolong hozzája: Férfiak, asszonyok, vének és gyermekek,

Mint sirból kijáró halvány kisértetek.

Zúgó mormolásuk hallik már előre,

Mintha messzi földről sáskafelleg jőne,

Vagy mintha föld alól mennydörgést hallani,

S mond a pásztor: no lesz az éjjel valami!

Ahogy közeledtek, nőttön nőtt a lárma.

A király felállott, a népet bevárva;

Nem ijedt ugyan meg, nem szokása félni,

De mégsem tudá a dolgot mire vélni.

Hiába tolultak a király elébe,

Hiába volt mindnek hangos a beszéde,

És hiába hallott a király oly sokat:

Egy csöppet sem érti zajos panaszukat.

Végre egy kiállott s telt torokkal szóla: “Atyafiak, mondá, hallgassunk a szóra Ne beszéljünk ezren, úgy sosem lesz vége,

Nem figyelhet mindre király ő felsége.

Egy a kívánságunk, egy az akaratunk:

Egy is elbeszéli, mi pedig hallgatunk,

Vagy, ha más nem volna, én is elmondhatom, Szóljátok, ha úgy nincs, ahogy előadom.’’

Helybehagyta a nép és elcsöndesedett,

Akkor amaz egyik ily beszédet kezdett: “Uram, király, László, azt kérdem, tudod-e, Hogy mi végett jöttünk most ennyien ide?

Oh jaj! tekints végig széles országodban, Meglátod a szörnyű romlást, ami ott van:

Ide s tova elhull néped egész nyája És vadállatoknak lészesz a királya.

Hiába parancsolsz böjtöt, imádságot,

Azzal meg nem óvod haldokló országod. Könyörögtünk untig, de a böjt, az éhség Csak öregbité a pestis dühöngését.

Mi az oka ennek? ismerjük el végre:

A mi bolondságunk és apáink vétke: Elhagytuk az Istent, elpártoltunk tőle,

Ki Szittyaországból kihozott e földre.

2