Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
Ameddig lehet Bach-rendszer alatt egy előkelő német azt kérdezte Deák: Ferenctől: — Hát ön lehetetlennek tartja, hogy Magyarország eh németesedjék?-f- Lehetetlenség éppen nincs benne. —■ Hát akkor miért nem adják meg magukat? — Uram, ha az orvos azt mondaná önnek, elélhet még egy darabig, de meghalhat ma is, mit tenne ön? — Élnék, ameddig lehet. — Nohát, mi is megpróbáljuk mint magyarok élni minaddíg, amíg lehet. SZENTPÉTERY ZSIGMOND (1798-1858) neves magyar színművész egy alkalommal irt egy színdarabot. „A visegrádi kincskeresők“ címmel, mely darabot jutalomjátéka alkalmával elő is adták a Nemzeti Színházban. A darabnak nem volt sikere. Az első felvonás még csak ment valahogyan, de a másodiknál kezdett a publikum türelmetlenkedni, bosszankodni; mig végre a harmadik felvonásnál már füttyökkel, lármával adott kifejezést haragjának. Szegény Szentpétery majdnem sírva fakadt a színpadon, hogy az a hálás publikum, mely őt azelőtt majdnem az egekig magasztalta, most kifütyüli. Mentségről kellett tehát gondoskodni, az eszme csakhamar meg is jött. Ugyanis a harmadik felvonás végefelé az egyik szereplő ezt a kijelentést teszi: „Meg- i találtuk a kincset.“ — Meg ám, — felelte szellemes rögtönzéssel Szentpétery — de elvesztettük a legnagyobbat, a közönség szeretetét. Természetesen ezen kijelentésre a fütty és lárma helyett óriási tapsvihar keletkezett és Szentpétery ismét a közönség kedvence lett. Azonban színdarabot nem irt többé. — Ne haragudj, hogy nem jelentkeztem... De azt hiszem, éppen eleget voltam terhedre... Mivel semmi szándékot sem mutatott arra, hogy az ismeretlen nőt bemutassa, az tapintatosan pár lépéssel tovább sétált. Tubák úgy érezte, hogy valami magyarázattal tartozik nekem. — Ez a hölgy egy banktisztviselő özvegye... Férje bombatámadás áldozata lett... Nekem nagyon régi ismerősöm... Szomszédunkban lakott, amikor még nem volt férjnél... Ismerte a gyerekeket... Sokat játszott velük kicsi korukban*.. Megértőén bólintottam. Tubák újabb pontot talált, amely múltjával összefűzte. És ennek nagyobb volt vonzóereje, mert valamikor együtt játszott az emlékké vált gyerekekkel. Elbúcsúzott tőlem, és újból belekarolt az özvegybe. Ügy simultak össze, mint valami szerelmespár. A halott gyerekek emlékén kívül a közös sors is összefűzte őket. Mindkettőjük boldogságát bomba robbantotta szét. Már láttam Tubák jövendőbeli sorsát. Egy napon így karonfogva fognak az oltár elé állni. Ha lesz még oltár, és lesz még karjuk. Mert ijesztő gyorsasággal közeledett a vég. Az orosz csapatok gyűrűje egyre jobban összezárult Budapest körül. Úgy látszott, hogy a város sorsa meg van pecsételve. A hadvezetőség, ahelyett hogy csapatokat vont volna össze a főváros megerősítésére, a kiürítésre határozta el magát. Éz nagyon is érthető volt, ha az ember arra gondolt, hogy meg akarják kímélni a várost az ostrom pusztításaitól. De az események nem igazolták ez a feltevést. Az orosz támadások egyre fokozódtak és velük együtt fokozódott az amerikai légierők tevékenysége. A csekély védőerö pedig kétségbeesett ellenállást fejtett ki. Á légitámadások között már nem voltak szünetek. Az orosz ágyúk lövedékei egyre sűrűbben csapódtak be. Az amerikai repülőgépek már a körutakon közlekedő villamosokat gépfegyvérezték. Tubák izgatottan keresett fel egy este. — Azért jöttem, hogy magammal vigyelek. Ma éjjel indul az utolsó autókaraván nyugat felé, a Honvédelmi Minisztériumból. Az út még szabad Esztergom felé. De ki tudja, hogy meddig. Gyorsan rakj fel a kocsidra, amit csak tudsz, és csatlakozz hozzánk. Pár óra múlva Óbudánál átjutottunk az oroszok zárótüzén, és úgy látszott, hogy megmenekültünk. Az autókaraván csigalassúsággal haladt előre a szekerekkel és autókkal túlzsúfolt országúton. Időnkint órákig vesztegeltünk a torlódás miatt. A hajnali órákban — az egyik ilyen veszteglés során — Tubák megjelent kocsim mellett. — Nem tudunk tovább menni. Az oroszok Párkánynál elvágták az utat. A tisztek tanácskozásra gyűltek össze. Rövid vitatkozás után arra az elhatározásra jutottak, hogy meg kell kisérelni az út felszabadítását. Erre a kétségbeesett feladatra mindössze csak pár száz ember állott rendelkezésünkre. De még ezeket sem tudtuk rendesen felfegyverezni. Pár tucat puskán és géppisztolyon kívül csak néhány páncéltörő “páncélöklünk” volt. Józan ésszel nem lehetett elképzelni, hogy ez a maroknyi, rosszul felfegyverzett csapat visszavesse a szovjet páncélosokat. De mégis így történt. Pár kilométert haladtunk előre. —— Folytatjuk ---------40
