Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-05-01 / 5. szám

— El kellene ereszteni a nyulat mégis, — jegyeztem meg csendesen.

Szánalmasan néztek rám.

— Ugyan! Micsoda ötlet.

Egy darabig csendes undorral szemléltem őket, aztán visszamentem a nyálhoz.

Riadtan feküdt a földön és meg-megrándította a testét. Amikor megsimogattam, minden porcikája reszketett.

Tulajdonképpen én vagyok a bűnös, mert én fogtam meg. Nem is tudom, miért tettem.

Visszamentem újra a többiekhez és próbáltam a lelkűkre hatni. Az életről beszéltem, a szabadságról, a nyulak csendes családi életéről, a békéről, a megbocsájtásról, mindez nem használ semmit, a nyálra nem haragudott senki, csak éppen meg akarták enni.

— Túlságosan fiatal nyúl. Nagyon nyálkás lehet a húsa. Higyjék el, nem is érdemes megenni.

— Oh, dehogy is nem. Éppen az a jó, hogy

fiatal. - ......... ...

Kegyetlenek voltak.

A legelszántabb volt közöttük éppen a szép leány, akiről még az előbb is megállapítottam magamban ,hogy jól jár, aki feleségül kapja. Ártatlan, romlatlan lelkű, szelíd teremtés... Na igen, csak éppen nyulat nem szabad mutatni neki.

Miután reménytelen volt minden szép szó, csak annyit jegyeztem még meg:

— Mindenesetre engem ne hívjanak el, ha megeszik a nyulat. Egy falatot se tudnék lenyelni belőle.

Ez se nagyon- izgatta őket.

Későbl? újra megpróbáltam a lelkűkre hatni. Hasztalan.

Alkonyat felé, amikor mindnyájan a kert végében voltak, megint bementem a nyálhoz.

Ugyanúgy feküdt ott, mint előbb, reszkető testtel, halálfélelemmel telítve és halkan, panaszosan felsírt.

Ez nekem elég volt.

Történjék bármi ,a nyulat szabadon eresztem.

Legfeljebb szemrehányásokkal illetnek érte, de a nyúl mégis élni fog.

Egyszer úgyis agyonlövik a vadászok, de az a halál gyors és szenvedés nélküli lesz, nem ilyen rettenetes, amelyre most várakozik. És ki tudja, talán még hosszú évekig elélhet. Vannak öreg nyulak is, illetve nagyon ügyetlen vadászok.

Amint föléje hajoltam, hogy kiszabadítsam, léptek zaját hallottam a kert felől. Hamarjában az ajtó mögé álltam.

A szép lány jött be a szobába. Egy pillanatig a kert felé figyelt, - aztán gyorsan letérdelt a nyúl mellé és kioldotta a vékony kis piros szalagot.

A nyúlt vidámat ugrott és pillanat alatt eliramlott az alkonyodó kert felé.

A szép lány felegyenesedett és hosszan, szeretettel utána nézett.

Aztán a kis szalagot gyorsan a földre dobta

és kifelé indulva, hangosan a következőket mondta:

— Jé, megszökött a nyúl.

Olyan megnyugtató és szép volt, hogy szerettem volna megcsókolni érte a kezét. De úgy látszik, titokban akarta tartani, hogy szive van.

Manapság már ezt is restellni kell.

ISTVÁN ÖCSÉMHEZ

Hát hogymint vagytok otthon, Pistikám? Gondoltok-e úgy néha néha rám? Mondjátok-e, ha estebéd után Beszélgetésiek meghitt és vidám, Mondjátok-e az est óráinál:

Hát a mi Sándorunk most mit csinál?

És máskülönben hogy van dolgotok? Tudom, sokat kell fáradoznotok, örök törődés naptok, éjetek,

Csak hogy szükecskén megélhessetek. Szegény atyánk! ha ő úgy nem bízik Az emberekben: jégre nem viszik.

Mert ő becsületes lelkű, igaz:

Azt gondolá, hogy minden ember az.

És e hitének áldozatja lett,

Elveszte mindent, amit keresett. Szorgalmas élte verítékinek Gyümölcseit most más emészti meg.

Mért nem szeret úgy engem istenem? Hogy volna mód sorsán enyhítenem,,

Agg napjait a fáradástul én Mily édes-örömest fölmenteném.

Ez fáj nekem csak, nyugodt éltemet Most egyedül ez keseríti meg.

Tégy érte, amit tenni bír erőd;

Légy jó fiú és gyámolítsad őt.

Vedd vállaidra félig terheit,

S meglásd, öcsém, az isten megsegít.

S anyánkat, ezt az édes jó anyát,

Ó Pistikám, szeresd, tiszteld, imádd!

Mi Ő nekünk? azt el nem mondhatom, Mert mincsen rá szó, nincsen fogalom; De megmutatná a nagy veszteség:

Ha elszólítaná tőlünk őt az ég• • •

E néhány sorral érd be most öcsém.

Én a vidámság hangját keresém,

És akaratlan ilyen fekete Lett gondolatjaimnak menete;

S ha még tovább fonnám e fonalat, Szívem repedne a nagy kín alatt.

Más levelem majd több lesz és vidám. Isten megáldjon, édes Pistikám!

Petőfi Sándor.

28