Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
Jobbágy Károly: A RÁDIÓ MELLETT Jtólunk beszélnek minden (nyelven sikong az éter, és csodál. “Dávid harcol Góliát ellen.” Népmilliók aggódva nézik, hányán indulnak halni még? S küldi a nép ifjú vitézit. Fiatalok, még alig éltek, s füttyöngő golyók hangja (közt támadnak neki a pribéknek. Nem akartunk hiresek lenni, ilyen áron meg semmiképp, hisz’ bánatunk már végte(lennyi, de nekünk mindig az jutott, hogy a világ minket csodáls fiaink kapják a golyót, (jón, Kint ágyú szól, gyors lövés a falról Petőfi figyel, (pattan, ahogy járkálok egymagámban. így járkált ő is átkozódva “Európa újra csendes...” ó! csak minket húz a sors karóba, csak minket öl száz év után ugyanaz, aki hajdan ölt, (is hogy hányán hullunk? — so(se számít. Mások csodálják bátorságunk m i meg naponta meghalunk, dzsida, s golyó veri át hátunk, de megmutatjuk a világnak, hogy mikor mindenki lapul, s csak a rádiók kiabálnak, mint akinek már mindenkép(pen minden mindegy, hát Életet adunk Szabadságért cserébe. És , ha a Sors minket így bün(tet, mert hogy tűrtünk tíz éven át, felmutatjuk véres fejünket, s tudjuk, hogy mindent meg(bocsát. (Szabad Kossuth Rádió, 1956, október 29.) ragadt volna a kopasz legelőre, borzos kertekre és kedvtelen háztetőkre. Sóhajtott. Két tenyerét összetéve odatartotta a csörgő alá, és kortyolt nehányat a hideg hegyivízből. Aztán fölmarkolva megint az útitáskát bekanyarodott a forrás mögé, s elindult a keskeny ösvényen be az erdőbe. Az erdő szép volt és méltóságos. A bükkök rőt kupoláján átcsillogott a kristálytiszta őszi napfény, s a mélységes csöndben hallani lehetett, amikor egy sárgára száradt levél valahol fent a fák teteje tájékán megrezzent, levált a szárától s halk percegéssel alászállott a földre. Vagy amikor egy mókus átszökkent egyik ágról a másikra, s lerázott egy maréknyi aranypénzt és nehány koppanó bükkmakkot közötte, vagy amikor a nagy fekete havasi harkály megkopogtatott fent a hegyoldalban egy beteg fát, s minden egyes koppanás úgy hullott bele a hallgatódzó erdőbe, mintha óriási szeget kalapált volna valaki egy óriási, üres koporsóba. Föntebb megritkult a bükkös. Apró tisztások sorakoztak föl az ösvény két oldalán, s itt-ott sötét, bozontos fenyők tornyosultak. Valami piros csillant meg a fák között. Kis tisztás füvén piros szoknyás leány ült, és körülötte lila volt a föld az őszi kikericstől. A leány virágot szedett, és halkan dúdolt maga elé. Mikor meghallotta a lépteket zörögni, abba hagyta a dudolást, de a fejét nem emelte föl, s nem fordult a hang felé. A fiatalember megállt a tisztás szélén, letette útitáskáját a földre, s kockás zsebkendőjével megtörülte izzadt homlokát. A leány háttal ült feléje, és szedte a virágokat. — Adjon Isten, leány. A leány keze megállt a virágokon. Nehány pillanatig figyelt, de nem fordult meg. Amikor megszólalt, puha volt a hangja és dallamos. — Adjon Isten, idegen. — Honnan tudod, hogy idegen vagyok? — Nem ismerem sem a lépteidet, sem hangodat. Pedig én mindenkit ismerek lent a völgyben. Lassan feléje fordította a fejét, és mosolygott. Aranyszőke haján megcsillant a fáradt őszi nap fénye, és a mosoly olyan széppé tette az arcát, hogy a fiatalember szíve furcsát, nagyot dobbant. Belenézett a nagy ibolyakék szemekbe, de azok nem néztek vissza reá. Merevek voltak, élettelenek. — Nem látsz? — kérdezte a fiatalember, és a hangja megcsuklott. — Dehogyisnem — felelte a leány komolyan — mindössze a szememmel van egy kis baj, azt mondják. De én látok azért. Gyere ülj le, idegen. Fáradt vagy, és messziről jössz. És nagy dologban jársz, legalább is te úgy gondolod. Ülj le, és pihenj. Szép és békés ma az erdő. A fiatalember döbbenve állt ott, szinte rémülten meredt a leányra. — Honnan tudod, hogy nagy dologban járok? — kérdezte — s hogy messziről jövök? Honnan tudod? A leány halkan, gyöngyözve nevetett. — Talán nem igaz? —* De igaz, csakhogy... te ezt nem tudhatod...! A vak leány újra nevetett. — Mi a neved, idegen? — Emánuel... —i Emánuel — ismételte a vak leány, mint aki az izét kóstolgatja a szónak — Emánuel... szép név... az Ur Jézust nevezték így, mielőtt megváltóvá lett volna... ülj hát le, Emánuel. Az én nevem Rozika. Vak Rozikának mondanak odalent... — Oh — mondta Emánuel — te vagy a kicsi vak Rozi, aki a remetével élsz fönt a sziklák között! Most már tudom... — 6 nincs többé a sziklák között — mondta a leány ko-14
