Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-05-01 / 5. szám
Gyula diák: A BOLDOG SZUNNYADÓKHOZ Aludjatok, ti áldott szunnyadók, Aludjatok, ti néma hadsereg. Ringasson békén a távoli rög, S ne bántson könny, mely értetek pereg. Aludjatok, nagy álmok álmodói: A hősök álma mindörökre mély. Csak simogasson a bús gügyögésünk szelíden, mint a halk tavaszi szél, Apák, fiúk, szerelmes vőlegények, kik porladoztok, haj, sok éve már, akik elé mennydörgő ágyúszóban véres mezőkön toppant a halál, aludjatok! — szunnyadástok boldog, mert csonttá kövült bennetek az álom: hogy diadalmas, erős nemzet él Kárpát ölében, a tiszai tájon. Aludjatok csak, gácsországi holtak, s a Drina mentén szunnyadó bakák, álmodjatok ott messze Moldovában, s az Alpeseknek örökös havában magyar halottak: fiúk és apák. Aludjatok csak, néma, szent hadak, pihenni édes, haj, pihenni jó, s a Piave, vagy a Visztula zúgása épúgy altat, mint a Tisza folyó... Be jó tinéktek, hogy az agyatokban megállt örökre az a gondolat: hogy bárki győz a véres dáridóban, a magyar föld, s a népe megmarad... Mert jaj miránk, az élő magyarokra özönnel hullt azóta minden átok, és nincs, és nem volt olyan nemzedék, mely ilyen véres Golgotákra hágott! Nincs... nincs olyan kín, mely ránk ne zúdult nagyobb gyalázat nem ért soha még, (volna, var-e panasz, mely végig győzné jajjal Jeremiás e szörnyű énekét? De nem... csak csitt... hozzátok el ne érjen az égig érő búgó jajgatás, csitulj panasz... a könny is lopva hulljon, mert szent ajándék ez a szunnyadás, mit Isten ad a halott katonának, ki hűséges volt, bátor és derék és könnyű szívvel vitte áldozatnak pirosló vérét, s drága életét. Csitt, csitt, panasz... nyugalmuk meg ne bolya hősök álma mindörökre mély (gasd, és boldog, mert az Isten adta nékik: hogy föl ne verje földi szenvedély, se harangszó, se ágyúk orgonája. De a könnycsepp s a síró anyaszó belenyilalhat porladó szivükbe A KIRÁLYFI HÁROM BÁNATA Amikor születtem, nem jeleztek nagyot messiás-mutató különös csillagok, csak az anyám tudta, hogy királyfi vagyok. A többiek láttak egy síró porontyot, de anyám úgy rakta rám a pólyarongyot mintha babusgatná a szép napkorongot. Maga adta nekem édessége teljét, úgy ajándékozta anyasága tejét, hogy egyszer a földnek bennem kedve teljék. Isten tudja honnan, palástot kerített, aranyos palástot vállamra terített, fejem fölé égszín mosolygást derített. Ma is úgy foltozza ingemet, ruhámat, ma is úgy szolgál ki, főzi vacsorámat, mint királyi ember királyi urának. Amerre én jártam, kövek énekeltek, mert az édesanyám izent a köveknek, szíve ment előttem, előre követnek. Amíg ő van, vígan élném a világom, nem hiányzik nekem semmi a világon, három bánat teszi boldogtalanságom. — Az egyik bánatom: mért nem tudja látni egymást a sok ember, a sok-sok királyfi, úgy, ahogy az anyjuk tudja őket látni? A másik bánatom: hogyha ő majd holtan fekszik a föld alatt, virággá foszoltan, senki se tudja majd, hogy királyfi voltam. Hogyha minden csillag csupa gyémánt volna, minden tavaszi rügy legtisztább gyöngy volna: kamatnak is kevés, nagyon kevés volna. Hogyha minden folyó lelkemen átfolyna, Ezer hála-malom csak zsoltárt mormolna, az én köszönetem így is kevés volna. Hogyha a föld minden színmézét átadom, az ő édességét meg nem hálálhatom, ez az én bánatom, harmadik bánatom. \ Mécs László. s fölérezhet a boldog szunnyadó. Azért csak csitt. Csak fojtva, lopva fájjon, hogy nincsen nálunk árvább a világon, mióta ők, jaj messze földeken elnémultak, s feküsznek jeltelen. Aludjatok hát Isten katonái, aludjatok csak, boldog pihenők, ringassanak szelíden, mint az álom, idegen földek, távol temetők. 2
