Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
Gépfegyveres századunk fontos magaslatot tartott megszállva, két század gyalogsággal együtt... Itt ért bennünket az olaszok legelkeseredettebb offenzivája... Soha még hasonló támadásban nem volt részem... Többórás pergő-tüzzel kezdődött... Percenként száz és száz gránát csapódott be a sziklás hegyoldalba... A repesz darabok és a kiszakított szikla törmelékek záporesője hullott nyakunkba... Már az első percekben óriási veszteségünk volt... A kezdetleges sziklafedezékek megteltek halottakkal és súlyos sebesültekkel... Tehetetlenek voltunk... Az ágyútűz ellen semmit sem tehettünk... A völgyben terjengő köd miatt még csak az ellenség mozgását sem láttuk... A legénységen pánik vett erőt... Bemenekültek a kavernákba, ahonnan nem akartak előbújni... A tisztek csak a legnagyobb erőfeszítéssel tudták fenntartani a fegyelmet... Parancsnokunk sürgősen erősítést kért... Ezt meg is Ígérték... De parancsot kapott, hogy a magaslatot az erősítés megérkezéséig az utolsó emberig tartani kell... Ennek a pontnak elvesztése esetén az egész hadosztályt a bekerítés veszélye fenyegette... Mikor az ellenséges gyalogság támadásba kezdett, már csak két-három gépfegyver volt használható állapotban ... De rövidesen ezek is elhallgattak, mert a kezelő személyzet elesett... Az olasz gyalogság a hegyoldal sziklái között bujkálva lassan, de feltartóztathatatlanul közeledett... Ezren és ezren voltak... Ami részünkről már csak vagy ötven puska ropogott, de látszólag minden eredmény nélkül... Ezekben a percekben esett el a parancsnok, egy főhadnaggyal együtt, amikor a kézigránátos ládákat hordatták ki a kavernákból... Ne? kém kellett átvennem a parancsnokságot... Beszüntettem ar eredménytelen puskatüzet, és kézigránátokat kezdtünk hajigálni... Ez percek alatt megállította a rohamot... Az olaszok úgy hullottak, mint a legyek... Menekülve vonultak vissza, hogy kikerüljenek a kézigránátok hatásköréből... Pár percnyi nyugalom következett be... Meg akartam sürgetni az erősítést, de a tábori telefon már nem működött... Az olaszokat újabb és újabb rohamokra hajszolták... De kedvezőbb helyzetben voltunk, mint ők, mert a gyalogság támadása miatt leállították a tüzérségi tüzet... így csak a puskagolyók tüzének voltunk kitéve... A kézigránátok hatásosabbak voltak... A hegyoldalt halottak százai borították... A mi veszteségeink jóval csekélyebbek voltak, de ennek dacára ijesztően megcsappant a harcképes legénység száma... Láttam, hogy egy újabb rohamnak nem tudunk eiientállni... Ekkor érkezett meg egy káplár, és jelentette, hogy az erősítés már közelünkben van, csak nehezen haladnak előre a nehéz terep és az erős tűz miatt... Még csak rövid ideig kell kitartanunk... Ezt könnyű volt mondani... Már csak egy tucat emberem volt... Bementem a kavernába, és felszólítottam a könnyebb sebesülteket, hogy jöjjenek segíteni... Mindenki, aki mozogni tud... Az emberek morogva fogadták ezt a parancsot... Senki sem mozdult... Elővettem revolveremet... Erre lassan feltápászkodtak, és elindultak... De egy őrvezető, akinek egyik fülét vitte el egy repesz-darab, megállt előttem, és kijelentette, hogy ö nem megy... Nincs jogom a sebesülteket harcba küldeni... Erre a többiek is megálltak, zúgolódni és fenyegetődzni kezdtek... Revolveremet az őrvezetőre fogtam...” Egy-kettö! Indulás, vagy keresztüllőlek “... Az őrvezető szemembe nevetett ... És én keresztüllőttem... A sebesültek szó nélkül kivonultak a kézigránátos ládák mellé... A következő rohamot is sikerült megállítani... Percek múlva a hátunk mögött egy aknavető-üteg kezdett működni... Ez megpecsételte az olaszok sorsát... A magaslat meg volt mentve... Csak ekkor vettem észre, hogy én is megsebesültem... Egy fáradt puskagolyó átfúrta combomat... A hadikórházban tudtam meg, hogy vizsgálat indult ellenem az őrvezető halála miatt... A vizsgálat eredménye az volt, hogy megkaptam az arany vitézségi érmet. Tubák elhallgatott, és lehajtotta fejét. CSODA AFRIKÁBAN vagy: hogyan lesz az egypúpú tevéből kétpúpú. 35
