Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
SZELLEMEK A VÁDLOTTAK PADJÁN Egy különös esetről számoltak be a német lapok, ahol a bírósági tárgyalás egy igazán nem hétköznapi nagy csalási manőverre derített napfényt. Az eset nemcsak a hallgatóságnak, de az egyébként zárkózott bíráknak is néhány derült órát okozott. A vádlottak egy fiatalember és ennek barátnője, akik több mint 50-000.-DM-val károsították meg egy spiritiszta kör résztvevőit. Ezt a legraffináltabban agyalták ki, kihasználván a természetfölötti erőket, amikben az áldozataik hittek. így jogilag tulajdonképen a vádlottak padjára kellett volna ültetni a szellemeket is, akik ennek a fiatalembernek és barátnőjének segédkezet nyújtottak csalásuk kivitelében, többek között Nagy Frigyest, Bismarckot és a károsultak néhány elhalt rokonát. Talán meg is jelentek a tárgyaláson, csak nem tudták jelenlétükét bizonyítani az általános hitetlenség folytán, ami a teremben uralkodott. Mert a szellemeknek az a tulajdonságuk, hogy csak ott tudnak megjelenni, ahol hisznek is bennük. Dehát lapozzunk vissza a történtekre. A cselekmény színhelye egy kis német városban egy miniszteri tisztviselő 63 éves özvegyének, R.nének lakása. A múlt év júniusában, egy szép estén öt idősebb hölgy üli körül az asztalt, és megfeszült idegekkel várják, hogy R.-né háziszelleme megjelenjék. A kerek asztalon tartják kinyújtott kezeiket úgy, hogy ujjhegyeik egymást érintik. Ezzel alkotják a mágikus láncot, ami nélkül a szellem nem tudja magát kinyilatkoztatni. Franciscusnak hívják a szellemet, aki már évekkel ezelőtt közölte a társasággal, hogy ő XV. századból való szerzetes. Csend van. Senki sem beszél. A szellemek éppen annyira irtóznak a lármától, mint a fénytől. Kis idő múlva megmozdul az asztal. Először egész észrevétlenül, később mindig jobban érezhetőbben. — Itt vagy, Franciscus? — kérdezi R.-né, a szóvivő. Az asztal kettőt kopog a padlón, ami a szellembeszédben igent jelent. — Akarsz a kérdéseinkre válaszolni? Franciscus erre megint egy egészen érthető igent kopog. — Hogy van az én szegény, meghalt uram? — Vidám és jókedvű, — jelenti Franciscus. Ezt a híradást a spiritiszta kör lassan fejti meg úgy, hogy halkan suttogja az ábécét és a kopogások számából mindig kitalálja a megfelelő betűt, amit a szellem ezekkel ki akar fejezni. Ezen a módon szavakat és egész mondatokat betűznek ki, és ha a társalgás így vontatottan is halad előre, mégis megvan a résztvevő hölgyeknek a fölemelő és egyúttal borzongó érzése, hogy az elhaltak szellemével közvetlen összeköttetésben állnak. Csak az a kár, hogy a résztvevők között senki sem olyan erős médium, hogy a szellemek általa adnának kinyilatkoztatást. Hiába várnak a hölgyek az ajtókon vagy falakon való kopogásokra, sem ez nem történik, sem pedig tárgyak nem mozdulnak meg a szobában, mégkevésbbé lesznek tanúi egy u.n. materializációnak, mikor a szellem láthatóan testet ölt. Ezt a hölgyek nem szűnnek meg emlegetni, sajnálni, mig aztán egyik este megtörténik a csoda, amiről csak hosszú hónapokkal később derül ki a kézzelfogható csalás. Egyszer megint együtt ül a társaság szellemeket idézve, mikor kintről csöngetnek, és R.né kimegy. Amint kinyitja az ajtót, egy vézna, halvány fiatalember áll előtte. Némán néz rá. A vonásain valami rejtelmes van. Az özvegy kérdésére, hogy mit óhajt, különös, hangsúlytalan hangon feleli: — Engem hívtak. R.-né borzong. Rögtön sejti, hogy itt valami különleges találkozásról van szó, de biztonság kedvéért mégis megkérdi: — Ki hívta magát? — Egy Franciscus nevű szerzetes. R.-né elszédül, és meg kell kapaszkodnia. Végre ismét összeszedi magát, és megkéri az idegent, hogy lépjen be, majd diadallal viszi őt be spiritiszta barátnőihez. A történet, amit az idegen a szellemhívő hölgyeknek mesél, éppen olyan csodálatos, mint a megjelenése: már ágyban feküdt, mikor hirtelen egy szerzetes lépett be a szobájába, és felszólította ,hogy haladéktalanul menjen el R.-néhez, aki barátnőivel együtt vár rá. Ezután a szerzetes megmondta a címet, és ezzel eltűnt. — És honnan tudta a szerzetes nevét? — kérdezte R.-né. A fiatalember habozik. Aztán finom mosollyal szólal meg: — Ránéztem és abban a pillanatban tudtam, hogy Franciscusnak hívják. Egy kiválasztott! A szellemek maguk küldték őt! R.-né hamar széket tói az idegen alá és folytatják a szeánszot. És ahogy előrelátható volt, be is következnek azonnal azok a jelek, amiket a résztvevők annyiszor emlegettek és ami után annyira vágyódtak. Hangos kopogás a falakon, ajtókon, a lámpa elkezd ingani, és a könyvespolcról egyszerre dübörögve lezuhan egy könyv. De ez még nem minden. Egyszerre a médium transzba esik. Eleinte csak természetellenes hangokat hallat, de egy idő után szája érthető és értelmes szavakat, mondatokat ejt ki. A hölgyek tudják,' hogy most nem a médium beszél, hanem egy szellem, aki hatalmába kerítette annak testét. Egyszerre R.-né halkan felsikolt, mert felismerte az ő Friedrichét, az oly sokszor, hiába megidézett férjét. A médium hangjával keservesen panaszkodik a túlvilág örökös nyugalma miatt, amiben ő és szellemtársai halálosan unatkoznak. Egyáltalán semmi sem történik ott, és ha nem volnának az élők, akik néha az 9
