Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)

1958-03-01 / 3. szám

Wass Albert:

MESE AZ ERDŐRŐL

Tudnod kell, hogy amikor a jó Isten a világot megteremtette és már mindennel készen volt, összehívta négy legkedvesebb angyalát, hogy szétossza közöttük a világ kincseit. Az igazi kincseket.

Az egyiknek a jóságot adta, hogy szálljon le vele az emberek közé és mindenkinek a szivébe tegyeh egy darabot. A másiknak a szeretetet adta, a harmadiknak a békességet. Láthatod: igazi nagy kincseket osztott szét kedvenc angyalai között a jó Isten. És az angyalok leszálltak a kincsekkel a földre.

Minden emberhez odamentek, de az emberek lezárták sziveiket óriási lakatokkal. Gyűlölet, irigység, rosszindulat és gonoszság vették körül a lakatokat és Isten angyalai hiába mentek egyiktől a másikig: a szivek nem nyíltak meg és ők nem tehették bele ajándékaikat.

A jó Isten látta ezt és nagyon elszomorodott, mert tudta, hogy az emberrel baj lesz, háborúság lesz, nyomor és pusztulás. Házaikban gyűlölet lakozik majd, és jajgatástól lesz hangos a föld.

És ahogyan így szomorkodott, egyszerre csak elébe állt a negyedik angyal és azt mondta:

— Nézd, jó Istenem, odaadtad a jóságot, a szeretetet és a békességet, de nem érnek vele semmit angyaltársaim, amíg az emberek szíve zárva van. Add nekem az erdőket és én majd, megnyitom velük az emberek szivét.

— Próbáld meg, — mondotta a jó Isten, és mosolygott és ez a mosolygás olyan volt, mint mikor a nap átsüt a felhőkön — próbáld meg. Neked adom az erdőket.

Az angyal megköszönte szépen, mivel jólnevelt angyal volt, és már szállott is alá az erdők közé.

Egy tisztásra leszállt és körülnézett. Mozdulatlanul és sötéten álltak kereken a fák, akárha nem is éltek volna.

— Van itt valaki? — kérdezte az angyal.

De nem felelt senki.

— Van itt valaki? — kérdezte, most már hangosabban és erre előlépett a legmohosabb és legvastagabb bükkfa mellől az öreg Csönd.

— Csak én — szólalt meg mély rekedt hangon és borzolt zuzmószakállából kirázott néhány apró csigát. Hosszú, szürke ködköpeny volt rajta, és hangja azért volt olyan mély és rekedt, mert náthás volt szegény.

— Más senki? — csodálkozott az angyal.

— De igen — felelte az öreg — itt vannak

még a manók, a tündérek és itt van a vén boszorkány is valahol.

— Miért nem jönnek elő?

Az öreg Csönd sóhajtott:

— Nincs semmi dolguk, és azért zsémbesek és rosszkedvűek valamennyien.

Az angyal megcsóválta a fejét, aztán tapsolt— Manók, gyertek elő!

De semmi sem mozdult. Újra kiáltott az angyal, újra hiába. Ekkor megszólalt az öreg Csönd.

— Majd a lányom, a Visszhang, előhívja őket.

Csak intett, s a háta mögül már elé is szökött egy kékruhás kis lányka, fölszaladt a szik Iákra, és végigkiáltott az erdőn:

— Manók, gyertek elé! Isten angyala szólít!

Erre aztán nagy álmosan kezdtek előkecmeregni innen is, onnan is a nagyszakállú kis manók.

:— Hol voltatok? — kérdezte tőlük az angyal.

— Aludtunk — felelték ásítozva — nincs semmi dolgunk, hát aludtunk.

— Úgy? Nincs semmi dolgotok? Na várjatok csak, majd adok én nektek munkát!

Azzal újra tapsolt:

— Tündérek, gyerte elő!

De azok bizony nem jöttek. Az angyal intett föl a sziklára, s a Visszhang kiáltozni kezdett azon nyomban:

— Tündérek! Isten angyala szólít!

Hát erre aztán jönni is kezdtek. Innenonnan szállingóztak elő, de durcásan, rosszkedvűen, kisírt szemekkel.

— Hát nektek mi bajotok van? — nevetett az angyal, mikor meglátta őket.

— Nincs lakásunk — szipogták panaszkodva — az odvas fákba, sziklák üregeibe már beköltöztek a manók. Nekünk nem maradt hely. Fáradtak vagyunk, és nincs hová lefeküdjünk, fázunk és nincs, mivel be takaróznunk...

És sírtak, sírtak keservesen.

— No ne sírjatok — mosolygott rájuk az angyal, — mindjárt gondoskodom rólatok is, de előbb látni akarok mindenkit. A boszorkány hol van?

Azzal intett a Visszhangnak s az kiáltozni kezdte a boszorkányt.

Jött is nagy bosszúsan. Előtte járt a köd, mögötte a kígyók kúsztak a nyirkos mohában. Morogva és sántikálva jött, mint a boszorkányok mindig, ha zavarják őket. Rosszkedvű volt. Ráncos ábrázatán, hosszú görbe orrán harag, és bosszúság sötétlett. Egyetlen nagy, hegyes foga mérgesen vicsorgott elő a szájából, ahogyan dohogott:

Г

59