Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
Hajnali párbeszéd —- Nem értem, mi történt velem... Duplán látok... — Te szamár! Hunyd be az egyik szemed és rendben lesz minden. Csekélység — Mari, milyen lármát csinál már megint?-— Hát lehet eltörni egy negyvennyolc darabból álló porcellánkészletet csendben? Magánügy — Uram, ön tegnap kimentette az anyósomat a vízből... Vegye tudomásul, nem tűröm, hogy beavatkozzék az én magánügyembe ... Magyarázat — De kérem, ebben a salátában egy csiga van. Éppen most mászott elő. — Érdekes... Úgy látszik, időváltozás lesz, azt jelzi. Bünhödés — A válókeresetet elutasítom. Felhívom a férjet, hogy állítsa vissza az életközösséget a feleségével. — Igenis. A bíróság iránti mély tisztelettel fogadom a büntetést. Repülőgépen — Uraim, felkérem, ha zuhanunk, hogy a névre szóló jegyet erősítsék a kabátgombjukra, mert így agnoszkálni lehet majd a holttesteket. A sziámi ikrek Kint tavaszi eső paskolta a Vérmező tünedező fűszálait. Egy elkésett villamos robogott el sikoltozva a kávéház előtt, az üres Krisztina-köruton. A sarokban álló billiárdasztal felöl az ütköző billiárdgolyók egyhangú csattogása hallatszott. Mindez leverő volt és kilátástalan. Semmi sem jutott eszembe, amivel meg tudtam volna vigasztalni Tubákot. Két öregúr, aki eddig csendben sakkozott a szomszéd asztalnál, most hirtelen éktelen ordításba kezdett. Nem tudom, hogy mi háborította fel őket ennyire. Csapkodták az asztalt, leverték az összes figurákat a sakk-tábláról. A pincérnek kellett szétválasztani őket. Ez a lárma felébresztette Tubákot ábrándozásából. Hirtelen felállt. — Ne haragudj, de már későre jár... El kell mennem. — Ne menj még!... Szeretnék valamit kérdezni tőled. Tubák engedelmesen visszaült helyére, és várakozásteljesen nézett rám. Nyilván azt hitte, hogy a megírandó regény ügyében van szükségem valami fontos felvilágosításra. — Van pénzed? Tubák a haja tövéig elpirult. — Csak nem gondolod?... Természetes, hogy van... De ettől eltekintve komoly kilátásaim vannak... És semmi körülmények között sem... Kevés választotta el attól, hogy sírva fakadjon. — Nézd, Tubák... Barátok vagyunk... Osztálytársak és bajtársak... És ha valamivel segítségedre tudok lenni... —■ Nagyon köszönöm... Nincs szükségem semmire... Láttam, hogy reménytelen a dolog. A legkeményebb büszkeség a nincstelenek büszkesége. Arra kértem, hogy legalább a címét adja meg. De ezzel a legnagyobb zavarba hoztam. — Még nincs állandó címem — dadogta — de felírom a te címedet... És majd értesítelek... Később majd találkozni fogunk. Remegő kézzel írta fel címemet egy piszkos borítékra, amit zsebéből halászott elő. Amikor kilépett a kávéház ajtaján, és elindult a szakadó esőben, elgondolkodva néztem utána. Kalapja nem volt és tornacipőt viselt. És erről — valami különös eszmetársítás folytán — eszembejutott az arany vitézségi érem. Elfelejtettem megkérdezni tőle, hogy miért kapta. Majd legközelebb. De erre az alkalomra sokáig kellett várnom. Tubák nem jelentkezett többé. Csak évek múlva találkoztunk össze újra. VII. Szép nyári éjszaka volt. Az óbudai kiskocsma kertjének lugasa jótékonyan eltakarta körülöttünk a világot. A cigányzene halkan zsongott felénk. Az asztalon égő két gyertya sárga fénye lágyan simogatta hajának fürtjeit, lehunyt szemeit, szájának piros vonalát. Hallgatta a zenét, vagy csak elmerült valami jóleső semmittevésben, vagy valamire várt. Térde térdemhez simult. Feszülő selyem ruhája árulkodóan kirajzolta ifjú testének minden titkos vonalát. Könnyű parfömje összekeveredett cigarettám füstjével és a fanyar vörösbor izével. Szinte éreztem a tovasuhanó percek szemrehányó pillantásait, de nem mozdultam, hogy magamhoz vonjam. 30
