Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
VASZARY JANOS: ördög a dolgát... TUBÁK CSODÁLATOS ÉLETE (Folytatás) VL A következő év tavaszán Párizsba utaztam. • Szinte árulónak éreztem magam, amikor az otthoni szegénységből, a háborút vesztett nyomorúságból megérkeztem a győzelem fényében sütkérező gazdag és boldog Párizsba. De ez a tündöklés éppen olyan csalónak és hazugnak bizonyult, mint Párizs sok más Ígérete. Az ifjúságnak három évét hagytam ott. Nem sokat kaptam érte cserébe. Egy kevés bölcseséget, sok keserűséget és valami okos szomorúságot, amelyet a nagy szerelmek hagynak hátra haláluk után. Mikor újra az öreg Buda utcáin csavarogtam, úgy éreztem magam, mintha egy elveszett világba tévedtem volna vissza. Itt nem sietett senki. Az emberek lassan és csendben lépegettek, mintha féltek volna, hogy felébresztik az alvó időt. Az emlékezés ösztönösen azokba az utcákba vezetett, amelyeknek köveit gyerekkoromban koptattam. És egyszer csak ott álltam az öreg gimnázium előtt. Az öreg falak fölött nyomtalanul suhant el ez a hét esztendő. A kertben az évszázados fák száraz ágain most kezdtek fakadozni a rügyek. Az idők sok mindent meg tudnak változtatni, de az örök törvényt nem. Azt a törvényt, amely virulni kényszeríti a zöld lombokat, hogy sárgára fesse őket és mint zörgő lim-lomot elhordassa az őszi széllel. Hány rövidnadrágos gyerek szaladgált ennek az öreg kertnek fái között, akiknek sikoltozását és nevetését elnémitotta egy kérlelhetetlen csend, és most régen elfelejtett, behorpadt sírokban pihennek. Ezekről a sírokról eszembejutottak azok a sírok, amelyeket az orosz hómezőkön, az olasz fennsikokon ástunk, és amelyeknek egyszerű fakeresztjeiről már rég lemosta a felírást az eső. Ott pihentek osztálytársaim. És hirtelen eszembejutott Tubák. Szinte láttam, amint kilép az öreg kapun, könyveivel hóna alatt, lehorgasztott fejjel. Elindul a zeg-zugos budai utcákon, sivár otthona felé, ahol egy öregasszony szemrehányó tekintete várja. Most jobban megértettem az akkori Tubákot. Bizalmatlanságát az emberiséggel szemben. Konok és néma gyűlöletét. De ez a gyűlölet igaztalan volt, mert megnemértésből fakadt. Mint minden gyűlölet. Az öregasszony szive mélyén, tudatlanul akaratlanul, de szerette. De ezt már nem tudom közölni vele. Vájjon él e még? És ha igen, merre jár? Sokkal hamarabb megkaptam a választ erre, mint reméltem. Este betévedtem abba az öreg kávéházba, amely a Vérmező sarkán állott. Itt nem változott semmi. Az öreg pincér éppen olyan fürgén járkált az ócska márványasztalok között, mint évekkel ezelőtt. A kaszirosnő is dacolni látszott az idővel. De egyik sem ismert meg. Egy üveg sör mellett az újságokat kezdtem lapozgatni. De Zemplén vármegyében 1705- ben perbe fogtak egy csomó fehércselédet. Azzal vádolták őket, hogy a tokaji hegyen az úgynevezett kopasz tetőre járnak az ördögökkel táncolni. Volt a gyanúsítottak között egy negyven esztendős vénlány is, aki azzal védekezett, hogy hazug a vád, mert élelmedéit kora miatt nem is táncol már. A vármegye elmés nótáriusa ehhez a vallomáshoz azt a megjegyzést tette: “Negyven esztendős leánnyal már az ördög sem akart táncolni. ..** Mit válasszak? A férj minden hónapban odaadja feleségének az egész fizetését és abból a feleség kiutal neki zsebpénzt. Legutóbb fizetésemelést kapott a férj. — Ha azt mondom a feleségemnek, hogy nem kaptam fizetésemelést, akkor hülyének tart engem. — Na és ha megmondod? — Akkor meg az is vagyokl Őszinte fájdalom Az állatkertben kimúlik az öreg elefánt. Az egész személyzet szomorú arcot vág, de a legszomorúbb az elefánt őre, aki hangosan zokog. — Hallja, — mondja neki egyik kollégája, — nem szabad ezt annyira a szivére venni, hiszen az ilyesmi természetes dolog... — Jó, jó, dehát nekem kell kiásnom a sírhelyet! 25
