Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-01-01 / 1. szám
Bárhol látogatjuk is meg Dohnányi Ernőt — legyen az a Széher-uti villájában, vagy a kitzbüheli hotelszobában, a tucumani kolóniái stílusú házban, vagy pedig az elegáns tallahasseei otthonában — mindenütt ugyanaz a légkör fogad. Ez érthető is, mert természetszerűleg mindenütt a zene, a zongora és az örökifjú mester áil az érdeklődés középpontjában; ami körülötte van, az csak elmosódó háttér. Most is, hogy itt ülünk vele szemben, érezzük, milyen lényegtelen az ember szempontjából a környezetváltozás, hogy a valóban kimagasló egyéniségek mindig hűek maradnak önmagukhoz, nem változnak. Dohnányi Ernő is a tőle megszokott, kedves mosollyal felel kérdéseinkre — ugyanolyan türelmesen, mintahogyan azt már több száz interview alkalmával tette. — Hányszor volt már a Mester reporterek kereszttüzének kitéve? — kérdezzük. —• Erre igazán nem tudnék pontosan felelni. Ne felejtse el, hogy első hangversenyemet 65 esztendővel ezelőtt adtam Bécsben és akkor még nem is számítom, hogy már néhányszor felléptem előzőleg is szülővárosomban, Pozsonyban. — Ki volt a Mester első tanára? — Édesapám, aki kiváló zenész volt. —•' Hivatásos zongora-tanár? — Nem. Édesapám csellózott, méghozzá olyan kitünően, hogy egyszer egy jótékonysági hangversenyen Liszt Ferenccel játszott együtt. — Önt pedig, ha jól értesültünk, Brahmshoz fűzték baráti kapcsolatok. — Hát ez túlzás, — mosolyog a Mester — tény azonban, hogy amikor 17 éves koromban C-moll zongora quintettem ősbemutatója volt, Brahms igen megdicsért. — És ez a dicséret volt művészetének egyik legszebb kritikája! — Talán... — Talán? A Mester eltűnődik és halkan, mintha csak önmagának idézné fel emlékeit, mesélni kezd: —* A háború befejezése után Hof Gasteinben adtam egy hangversenyt. A fütetlen teremben toprongyos menekültek ültek. Először Beethovent játszottam, majd bemutattam legújabb szerzeményemet. Amikor elhangzottak a befejező akordok, nem zúgott fel a taps, hanem néma meghatódottsággal ült a közönség, és a legtöbbjének könny pergett végig az arcán... — Igen, hallottam több honfitársamtól, hogy mit jelentettek számukra a számkivetés nehéz napjaiban a Dohnányi koncertek. Azt mondja meg azonban, Mester, honnan vette a lelkierőt, a lelki nyugalmat az alkotáshoz, hisz éppen olyan nehézségeken ment keresztül, mint a többi emigráns: éhezett, nélkülözött, többször zongorája sem volt... —■ Kottapapirom azonban mindig volt. A zene pedig ott van bennünk és körülöttünk... — Igaz az, hogy műveiből kihallatszik, hogy milyen országban komponálta azokat? — Alig hinném. Ne felejtse el, hogy én nem a második világháború után kezdtem el az 15
