Kárpát, 1958 (1. évfolyam, 1-12. szám)
1958-03-01 / 3. szám
PALMAS ZÁTONYON terebélyesedett a kuglizó felett, az emeleti helyiségben, ahol a nőegylet szakosztályi ülése volt és egy pillanatra megremegett a sok magyar ember. Az öregek mosolyogtak, az asszonyok bosszúsan rázták a fejüket. — Már megint búsul a Böröcze, nagyon el lebet keseredve. Bizony nagyon el is volt keseredve, mert amikor a nóta végére ért, kicsordult a könny a szeméből és ráborult a pultra. — Én mondom nektek, egy jó komáim, nincs még egy ollan asszony, mint Örzse, nincs, de hát, mit csinyájjak, nincs itt, mit csinyájjak. Megyeztek abban, hogy olyan asszony nincs, mint Örzse. A másik két cimbora nőtlen volt, pedig már ugyancsak benne járt a legénykorban. Újra koccintottak. A sötét lopakodott a városra és felgyújtották a lámpákat. Fiatalok jöttek az ivóba és a másik teremből áthallatszott a bedobós masina gépzenéje. Ez igen bosszantotta Böröczét. — Hát ehun látjátok, mán ha megőnének, se tunnék mulatni illen muzsikára. Ebben megint megegyeztek és megitták a bort Böröcze felállt és nekieresztette bikaölő hangját, hogy beleremegett a mennyezet is. — Heej, Luca Panna, Luca Panna megy a kútra. Oszt nem talál a gyalogúira... Ez már aztán nagy nóta, felhozta a régi emlékeket bennük és ahogy kifér a torkukon énekelik harsányan, még Jani bácsi is belesegít néha, olyan ellenállhatatlan nagy nóta ez. Aztán éppen ismételni akarta Böröcze, amikor az ajtóban megáll néhány ember meg asszony, aztán egy főkötös sovány asszony keiül elő kézenfogva két gyereket. Böröczeben bent fül a nóta, a taktust verő ökle is megáll a levegőben és előrenéz, mintha nem hinne a szemének. — örzse... Örzse... hát te vagy az, én édes hites feleségöm, hát te hogy kerüsz ide... Odaszalad és átöleli az asszonyt, meg a gyerekeket. — Hát szinte el se akarom hinni, hogy anynyira részög lennék, vagy mi e, há hogyan tuttá gyünni... Akkor már sok ember sereglett köréjük. Örzse, a kis sovány, barnaszemü, szép menyecske elfogódva áll a kocsma közepén. Böröcze elkapja a kezét. — Héj emberek nagy örömünnep ez a maji, meggyütt az Örzse, a hites feleségöm, a két gyereköm, hüjnye, hát ezt meg kék ünnepervi, Jani bácsi, hoci csak abbu a három emberes borbu, ne sajnájja, megfizettyük, máma mindenki itt iszik erre a nagy örömre az in cehhemre... örzse halkan megfogta a bika nagy ember kezét. Valóság mindez, avagy a lélek első röptében mennyről álmodik? Genua öblén szálltam hajóra, amely most röpít egész Nápolyig. Ez itten Marseille, az Barcelona... Tűnő partokon még sirály sikolt, azután elvész minden a ködben, ami csak vérből fröcskölt ránk bíbort. íme Gibraltár: tarpéji szikla, Európa rajta zúzza szét magát. Sebaj, hisz korcsult korának lelke sohse volt hozzánk egyéb, csak gálád! Ezek már az áfrikai partok... Egy éjszakára kikötünk: Dakar, ahol a rongyos humuszok mélye csontjáig aszott Szenegált takar. Vajh mi lesz, ha egyszer Afrikának millió csontja egyszerre zörög, s túldübörgik a csontok zenéjét ezek az izzó kőszenes rögök?! Óh, mi lesz, ha egyszer majd a rongyok lehullnak sorra, és nem lesz izom tartani egy megveszett világot, melynek sorsában már alig bízom!? Sötétség a napfénnyel csatázik szivemben, miként Ekvátor körén, ahol most pálmás partok világa s Brazilföld zöldje zátonyoz körém. A horgonylánc már zuhan a mélybe, s kiszállok esti csendben Santoson. Nehéz a lelkem, akár a horgony, amely után csak síró hang oson... Kulcsár Balázs, sas <&«&. & — Édesuram, én nagyon fáradt vagyok, szöretnik hazamenni... Böröcze megrökönyödötten ránéz. — Hazamenni, most, amikor ünnepenyi akarunk? Örzse még közelebb megy. — Mennyünk haza... Nagy dermesztő a csend. Böröcze idegesen forgatja a fejét. A két ivócimbora is arrább oldalog, Jani bácsi is mintha nem hallotta volna á rendelést, az emberek is másfelé fordulnak és a másik teremből a bedobós masinából rikolt a muzsika. A két gyerek is ott áll és néznek rá. — Mennyünk idesapám... Böröcze megigazgatja a nadrágszijját, feljebb rángatja a nadrágját, megsodorja a bajuszát — Hát ha mennyi akartok, akko megyünk, ak-15
