Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)
1957 / Mutatvány szám
Ez a Pista megbolondult. Elhitette a Tonnás Micivel, hogy az öklöm belefér a számba, csak azért, hogy kívánatosnak tűnjek fel előtte. Tudja, hogy a fiatal lányoknak van érzékük a romantika iránt. Elhintette az érdeklődés csíráját, hogy egymásba szerelmesedjünk. — Na, kancsalítson kifelé! — kérlel és még a két nyirkos pracliját is összeteszi. Beszéd közben egészen az arcomba hajol és belenéz a számba. Talán arra kiváncsi: nincs-e bélcsavarodásom? Ellenkező érzületbe csapok át és azt hiszem, hogy előbb Pistát fogom megmérgezni. Nem lenne kár érte. Most is milyen bután vigyorogva figyeli menyasszonya sóvár tekintetét. Egyetlen könnyet sem ejtenék barátom dicstelen halálán. A lány meg elnyilt szájjal, remegő tokával vágyakozik felém; szeretné látni miként teszem az öklömet a számba. Mi a csudát csináljak? .Szerencsére bedöcög a szobába a mama kutyája és bemutatkozásul leteszi a névjegyét. A kutya is kövér. — Ejnye, Fifi, — feddi a mama. — Hát illik ez? Nem tudja, hol a helye magának? Ödön bácsi, a papa, sokkal erélyesebb: — Te ronda dög! Mikor fogsz már rendet tanulni? — Ne bántsa szegénykét! Jöjjön ide, Fifi. Anyukának szép kis kutyulija, ide, az ölembe. Mindig bántják szegény kutyulit. A kutyuli vihog. Szegény Pista, még ezzel a kutyával is rokonságba fog kerülni! — Pista mondta, hogy magának földje is van, — szól hozzám a mama. — Merrefelé van? Mégis megmérgezem Pistát. Ez már a szülőknél is megdolgozta a talajt számomra. Náluk az anyagiakkal, a lánynál pedig költői dolgokkal. — Vegye a szájába az öklét! — nyűgösködik Mici. — Kislányom, viselkedj rendesen! —■ Feretném látni! — siránkozik' nagyokat hullámozva. — A fülét is tudja mozgatni, de azt fém akarja mutatni! Én femmit fém láthatok; a cirkuszba fe viftek el foha! A helyzet kezd kritikussá válni. A lány közel áll a síráshoz, hogy nem pótolom neki a cirkuszt, Ödön bácsi homlokán felhők gyülekeznek, de fékezi magát; a mama keze idegesen kapkod és majdnem lever az asztalról egy csúnya porcellán-macskát. —■ Jaj, a cicuka! — sikít. — Majdnem eltört a drága! Ugye szép? Most mit hazudjam? A porcellán-macska kövér és randa. Egyáltalán ebben a házban minden gömbölyű és randa. Nagyokat nyögve másról kezdek beszélni: — Lassan indulnom kell, mert ma estére eligérkeztem. Grinzingbe megyünk ki az ismerőseimmel. — Jaj, oda én if feretnék kimenni, hihihi, — tapsikol Mici. — Ügye anyú, kimehetek? A legnagyobb bánatomra beleegyeznek, hogy ő is velünk jöjjön. — Gyere lányom, készíts gyorsan valami vacsorát, — mondja a mama és elvonulnak. Ismerem már az ilyent, mert sok lányosháznál voltam eddig. A vacsorát már régen megfőzte odakint a szakácsnő és most majd bizonygatni fogják, hogy a ház eladó lánya csinálta az egészet pillanatok alatt. Ödön bácsi is kimegy és egyedül maradok Pistával. —■ Mit tettél, te szerencsétlen? A menyaszszonyod minden marhaságot elhitt rólam és most úgy bámul engem, hogy majd kidúvadnak a szemei. — Ezt akartam; legyen csak szerelmes beléd, én akkor megmenekültem. — Megöllek, nyomorult! Most aztán még Grinzingbe is velünk jön és elrontja az estémet. — Mondd, fúj a szél odakint? — kérdezi Pista elábrándozva. Megakad bennem a szó. Mi baja van neki ilyenkor a széllel? — Fhij, vagy nem fúj? — Egy kicsit. Miért kérdezel most ilyeneket? Nem felel, csak ábrándozik tovább. Nem folytathatom a számonkérést, mert hívnak vacsorázni. Mici szája csupa zsír. A mamája megetette őt előre a konyhában, nehogy elundorítson bennünket azzal, hogy sokat eszik. Az ilyesmit is ismerem; sok lányosmama karma tört már eddig belém. A vacsora jó. Hogy megelőzzem a Mici kötelező megdicsérését, én kezdek beszélni: — Nagyon jók a bécsi szakácsnők. A nagynéném megkért, ha már Bécsbe jövök, szerezzek neki egyet. Ez a vacsora olyan jó, hogy szeretném az ittenit elcsalni. A család határozottan ellenségesen néz rám, Pista is dühös, hogy rontom az esélyeimet. Szegény, ha tudná, hogy mik a terveim, még dühösebb lenne. Mici csámcsog. Kétség kizárva, hangosabban eszik, mint Fifi. Mert Fifi is velünk eszik a szobában. —. Jöjjön ide Fifi, — mondja a mama. — Itt a vacsorája a kutyulinak. Leteszi a tányért a földre és egy szalvétát köt a kutya nyakára. Undorító. A család fal. Nem csodálom hogy olyan kövérek. Mici szuszog is evés közben. Amikor negyedszer nyúl a tálba, felszisszen: — Anyú, ne rúgj mindig. Hiába volt az elő-etetés a konyhában és hiába az asztalalatti rúgások, Mici hatodszor is vesz a tányérjára. Szakszerűen és igen tárgyilagosan táplálkoznak. Valahogy úgy esznek, mint ahogyan a napszámosok kapálnak. Szinte csodálkozom, hogy mielőtt a kezükbe veszik az evőeszközöket nem pöknek a markukba és nem tűrik fel 46
