Kárpát, 1957 (Mutatvány szám)

1957 / Mutatvány szám

Gépek morajlanak És a világurak

Uj veszedelemre hegyezik a pennát.

Kétszer már megölték a székelység sorsát. Kétszer megnyitották a pokloknak torkát,

Hogy ezt az ártatlan, apró, kicsi népet örökre elvesszék, kit sok vihar tépett. Valahányszor jöttek,

Mindig csak evégett.

Hogy forduljon jóra Az éjféli óra.

Mit szól a virrasztó, mikor világ rendül.

Halál táncra perdül, — ha ülünk tétlenül, Avagy egymást marva, fojtva, fosztogatva,

A megmaradt élőt ravatalra dobva,

Halottnak nincs gondja kenyérre és sóra,

Fő a magam sorja?

Kicsi fehér házak így hiába várnak

Hegyek óldalába kapaszkodva, dűlve,

S nincs ki a vándornak mondja: Jere, ülj le! De indul útjára somojói Márja,

Aki az 6 népét mindig visszavárja.

Csak ő tudja máma: hű székely népének Sehol sincsen párja.

Mit akarsz, Mária,

Itt az üres házban?

Feldúlva a hajlék, bezúzva az ablak,

Rabnak vitték őket, akik benne laktak,

Kicsinyét és nagyj át, — két hete sincs annak. Mások elszóródtak, sokan meg is haltak.

Se vége, se hossza a ránk szakadt bajnak. Magunk is rettegünk.

Mondd meg: mi lesz velünk?

Nem jöttem én torra, —

Jézus Anyja mondja.

Minek szaporítsa hiába a szót is,

Nem lakik abból jól semmiféle kódis.

Megveti az ágyat, kisepri a szobát Megadja mindennek ügyesen a módját.

Virágot megöntöz, felhúzza az órát.

Ki az maga, néni?

A gyermek megkérdi.

Ahol megcsókolja,

Az orcája rózsa.

Hogy hívnak, kicsidéin?... (megmondja)

Nohát kicsi Jóska, jól vigyázz a szóra!

Szaladj el a boltba, itt a pénz a sóra!

Kend meg, András bácsi, hozzon egy kis Istenem, az óra üti el a tizet!... (vizet!

S az árva háznépnek Főzi az ebédet.

“Tengernek Csillaga:

Biz Isten, puliszka!’’ —

Tátja el a száját öreg Biró András.

Egy kicsit megkésett, messze van a forrás. Mária kezében már ott az áldomás,

Székely ember teje, az élet teteje,

Pohárka fenyőviz, s darab kenyér vele. így fordula jóra Az András bá dolga.

Mire pillantana,

Terítve asztala.

Alig gondol egyet, hozza is a tejet Mária ,s gondosan kiveti a legyet,

Akárhogy vigyázott, mégis beleesett.

Ülne is asztalhoz öreg Biró András.

“Hohó, öreg! Hol van az asztali áldás?”

Nohát ilyen szégyen Nem esett meg régen.

Hogy Istenhez szólna,

Világ ne zavarja,

Szemeit behunyja, de mire kinyitja Mint az álomlátás, úgy eltűnt Mária.

34